Főkép

„… a szülőséget csak elrontani lehet. Az ember nem tudja teljes egészében, sértetlenül, tisztán elkísérni a gyermekét a felnőttkorba” – vallja Riikka Pulkkinen A lehetséges világok legjobbika című regényének egyik szólamában az anya, Aurélia anyja, a fiatal színésznő személyes drámájának egyik résztvevője és elbeszélője. Belső monológját, ami meg-megszakítja a „világmegértő szem” domináns elbeszélését, lányának címezi, aki a valóságban nem akar szóba állni vele. Tőle tudjuk meg történetüknek azokat a részleteit, amiket talán Aurélia is csak sejt, vagy talán tud, csak mélyen elnyom magában. Apjától sem hallhatja ezeket, mert ő súlyos agyi történés következtében nem képes kommunikálni. Aurélia csak azt érzékeli, hogy ismeretlen és ismerős hangok szólalnak meg ajkán, ha a színpadra áll, hogy legalább öt személyiség sűrűsödik benne, hogy egyaránt lehet mindenki és senkise.


És miközben éli személyes drámáját, egy másik dráma főszerepére készül. Egy egészen rendhagyó drámáéra, aminek nincs szövegkönyve, csak szereplői vannak, és központi témája ismert: a szabadság. A rendező, Joachim az egykori NDK-ban született, számára a szabadság metaforája a kettéosztott Berlin: Nyugat-Berlin, a falakkal jól bekerített szabad világ egy kommunista diktatúra közepén. Joachim egészen bizonyos abban, hogy csakis Aurélia tudja megvalósítani az ő terveit – amik szüntelenül alakulnak a próbafolyamat során.

 

Közben pedig mindketten lélegzetelállító és dermesztő fölfedezéseket tesznek a valósággal és az igazsággal, önmagukkal és egymással kapcsolatban. Az előadás azonban sehogyan sem akar határozott formát ölteni, annak ellenére, hogy részleteiben nagyon is eredeti módon és sokféle vonatkozásban, számtalan díszlettervvel, különböző karakterek által közelítik meg az alaptémát. Aurélia úgy érzi, legalább a saját drámáját le kell zárnia valahogyan, ezért Berlinbe utazik, arra a helyre, ahol minden elkezdődött.


Aztán végül, a történet keretein kívül keletkezik egy újabb dráma, ami talán magában hordozza Joachim eredeti elképzelését, de annál sokkal több lesz.


A regényben nagy jelentősége van Berlinnek és a ma már szinte történelemnek számító falnak – a maga valóságában és elvi szempontból egyaránt. Kapunk egy friss gondolatot az egyén történelmet alakító lehetőségéről eddig kialakult képünkhöz is. Az elbeszélés azonban mégis inkább a színésznő és a rendező gyermekkorban átélt traumáját tárja föl, pontosan, részletesen, de sohasem unalmasan. Már csak azért sem lehet unalmas, mert nagyon erős szerepet kapnak a rejtett erők, a titokzatos egybeesések, a hasonlóságok, a megérzések és a ráérzések – pontosan abban az ütemben, ahogyan Aurélia próbálja megismerni, értelmezni önmagát. Az ő bizonytalansága, rémülete hatással van az olvasóra.


A feszültséget csak fokozza az információk ügyes adagolása, a fel-felvillanó, kezdetben értelmetlennek tűnő, ismeretlen származású, de mégis ismerős hangzású, egyre bővülő, végül teljes terjedelmében és eredeti kontextusában érthetővé váló szövegtöredékek. Közben az ismétlődő motívumok szorosan egyben tartják az egész művet. És ezek így, együtt belevonják a regény különleges, egyszerre misztikus és reális világába az olvasót is. Nem könnyű kikerülni a hatása alól.