Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át

A lengyel Olga Tokarczuk már jóval azelőtt nagy kedvencem volt, hogy tavaly(előtt) elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést, a Nobel-díjat. Már korábban minden magyarul megjelent művét elolvastam, és gyakorlatilag mind (szinte maradéktalanul) elnyerte a tetszésemet, így persze most is tűkön ültem, hogy kézbe vehessem a minden bizonnyal a Nobel miatt gyorsított tempóban boltokba kerülő új regényét, mely a kimondottan költői (William Blake versrészlete) Hajtsad ekédet a holtak csontjain át címet viseli.

A történetünket egy világvégi lengyel erdőben élő furcsa, idős asszony meséli el, akinek alig-alig vannak emberi kapcsolatai, aki meglehetősen különösen viselkedik, és akinél nagyobb állatbarátot-állatvédőt nem hordott hátán a Föld. Miközben nagyjából egy éven keresztül beszél a mindennapjairól, egy furcsa gyilkosságsorozat kezdődik a környéken, és hamar kiderül, hogy az áldozatokban legalább két dolog közös: mindannyian szenvedélyes vadászok voltak, és a tetthelyeken mindig feltűnnek állati nyomok. Mintha az erdő népe bosszút állna. Legalábbis a környezete számára zavartnak tűnő öregasszony szerint.

Hogy mennyire jó könyv is ez, paradox módon először a negatívumait előre véve mutatnám be. Furcsán hangzik? Lehet. Ugyanis ebben a kötetben előbukkan számos kisebb-nagyobb hiba, és mégis…

Mivel ebben a szövegben énelbeszélővel van dolgunk, a dolgok veleje az ő narrációjából következik, és így a saját nevét maga mögött hagyó nő a forrása természetesen a kötet minden negatív és pozitív vonásának egyaránt. Mivel azt ígértem, hogy a negatívumokkal kezdem, ezt is fogom tenni. Két dolgot emelnék ki: először is olyan mértékben tuszkolja le a kötet az állatvédelmi mondanivalóját az olvasók torkán (és ráadásul olyan végletes és öniróniától mentes módon), ami eléggé példátlan az igazán fajsúlyos szépirodalmi alkotások között. Aztán úgy gondolom, hogy van egy annyira ordító hiba az elbeszélő és a cselekmény viszonyában (mivel nem szeretnék spoilerezni, inkább nem is írok róla többet), ami gyakorlatilag felfoghatatlannak tűnik. És mégis…

És mégis olyan magával ragadó, hangulatos és erős ez a kötet, mint bármelyik korábbi Tokarczuk. Ennek oka pedig megint csak az elbeszélőnk és az ő furcsaságai. Hisz a főszereplőnk egy olyan nő, aki annyira hisz az asztrológiában, hogy tényként kezeli, mindent a bolygók irányítanak, és mindent erre vezet vissza az egész világon. Aztán olyan szuggesztív az előadása, hogy tényleg képes minket meggyőzni, hogy az egész gyilkosságsorozat mögött az erdő állatai (őzek és rókák) állnak, akik megunták az emberek kegyetlenségét, és most véres bosszúhadjáratot folytatnak. Ezen kívül egy olyan különös, csupa nagybetűs, általa többletjelentéssel felruházott szóval teli új nyelvet használ, ami már-már világteremtő erejű, és amit megint csak nem tud hová tenni a nagyérdemű. És ahogy olvassuk ezeket a különös dolgokat, sodródunk egyik gyilkossági helyszíntől a másikig, az egyik furcsaságtól a másikig, hogy közben egyáltalán nem tudjuk eldönteni, hogy itt most egy szimpla thrillerrel, egy magányba beleőrült öregasszony monológjával vagy valami egészen mással van dolgunk.

Ritkán esik meg az, hogy általam kimondottan súlyosnak gondolt hibákkal megírt művet ajánljak elolvasásra, de most különösebb gondolkodás nélkül teszem ezt meg. A Nobel-díjas Olga Tokarczuk műve egy kimondottan szuggesztív és fajsúlyos olvasmány, egy olyan, amivel másnál nem nagyon találkozhatnánk, szóval egy olyan színvonal, amit tőle már megszokhattuk.