Főkép

Ahogy a McDonald’s üzletmenetét fellendítette a 2008-ra tetőző ingatlanpiaci válság, úgy „örülhetnek” most a koronavírusnak különböző streaming-szolgáltatók. Amerikában a cukros egyenhamburgerek tudvalevőleg a szegények kosztjának minősülnek, akikből hirtelen lett nagyon sok akkoriban, azt meg, hogy miért nem járunk moziba, sajnos senkinek nem kell elmagyaráznom.

 

Magyarország negyedik legnézettebb filmje éppen a Netflix-en Mark Whalberg és a Marvel-óriás Winston Duke közös nyomozós-bunyózós lövöldéje, de hogy a kialakult helyzet apropóján-e vagy önerőből, az úgy vélem, megér egy rövid elemzést. A cikk tényével talán el is árultam, hogy a film egészen jóízzel fogyasztható, hiszen ki szeretné ilyenkor rossz házimozikkal tovább lombozni a kedélyét, illetve ilyenekről olvasni sem tűnik most túlságosan indokoltnak. A Spenser az imdb-n 6,2 ponton áll, mely pontszám szerintem ezer szónál ékesebben leírja, mire számíthatunk tőle: teljesen korrekt, élvezetes, ám semmiképp sem remekmű. Aki nem kíváncsi előzetesen a sztorira és a saját végkövetkeztetésemre, az akár most rögtön át is kapcsolhat a Netflix-re.

 

Spenser (Whalberg), a bostoni rendőrtiszt megingathatatlan igazságérzete miatt került börtönbe, na meg mert ebből kifolyólag péppé verte az amúgy korrupt, bántalmazó, alkoholista felettesét. Amikor öt évvel később szabadul, épp meg tud lépni az őt a kijáratnál fogadó, kissé vehemens exbarátnője (Iliza Shlesinger) elől, így öreg mentora (Alan Arkin) fogadja házába, ahol a nagydarab fekete bokszoló, Hawk (Duke) lesz a szobatársa. Kettejük találkozása nem épp szerelem első látásra, de ahogy Spenserrel saját szakállukra nyomozásba kezdenek az előbbit rácsok mögé juttató kapitány gyilkosságának ügyében, lassan kialakul köztük a jó buddy movie-hoz szükséges kémia.

 

A volt zsaru Segítő Orsiskodása nekem a Jack Reachert juttatta eszembe, egyebek mellett azzal a különbséggel, hogy hősünk sokkal sebezhetőbb, mint a Tom Cruise által alakított figura, ráadásul öt éven át legfeljebb a börtönkönyvtárban művelődhetett, így fogalma sincs például arról, mi fán terem egy adatfelhő (ellenben érdekes módon a Facetime-mal tisztában van). Minden értelemben kap is rendesen, ami a humoros felszínként felszkeccselt ír-amerikai sajátosságokkal (kemény pofonok osztogatása, becsület mindenek felett, olaszos vérmérséklet) engem végig le tudott kötni, habár az a kezdetektől borítékolható volt, hogy nem egy drámai meglepetés-bukásnak leszünk végül szemtanúi. A Spenser világa, kapcsolati hálója – na meg az életszerűnek ugyan nem nevezhető, de legalább látványosan megkoreografált akció – teszi élővé ezt a bostoni kalandot a „vásznon”, és emeli ki egyúttal abból a közegből, amiben egyébként sorozatformátumban könnyen elmerülhetne: gondolok itt Thomas Magnum, MacGyver vagy akár a Szupercsapat ténykedéseire.

 

Peter Berg, Mark Whalberg házi rendezője (együtt dolgoztak a Túlélőn, a 22 mérföldön, A hazafiak napján) és stábja egy korrekt, szerethető, mély mondandójúnak ugyanakkor nagy jóindulattal sem nevezhető filmet hoztak össze tehát, ami pont erre az otthon nyomorgós időszakra lett kitalálva. Nem várt bónuszként végre elolvashattam, mit tetováltatott a rapper-énekes Post Malone az arcára, habár erről a megtekintés előtt még nem tudtam, hogy érdekel: amúgy Stay Away / Always Tired, ha valaki csak emiatt ülne neki… Szerencsére abban, hogy miért, ezúttal nem kellett elmerülnünk.