Főkép

Ezt le kell írni: a Dűne az a sci-finek, ami a fantasynek A Gyűrűk Ura. Máig ható, elementáris erejű regény (és sorozat), mely 1965-ös első kiadása óta olyannyira jól „öregedett”, hogy épp most készül belőle egy nagyszabású hollywoodi mozifilm, melyet részben hazánkban forgattak. Ezt mindenki tudja, s aki nem, hát most már de. Könyveket lehetne megtölteni arról, miért olyan fontos, kire-mire hatott (például Star Wars is aligha lett volna nélküle), mit jelent a mában, így alant csak szerény felsorolás következik.

 

Ahogy az sok nagyhatású könyv esetében előfordult azóta is: egy rakat kiadó utasította vissza a Dűnét. Ám miután megjelent, az olvasók körében hamar kultikussá vált. A maga korában újító volt több szempontból is, s részben épp ezen tulajdonságai azok, amiknek köszönhetően máig megállja a helyét. Egyrészt Herbert szereplői nemcsak azért voltak ott, hogy az író kifejthesse tudományos-fantasztikus elméleteit (ahogy sok hardcore sci-fi író tette akkoriban, s persze azóta is), nála valódi jellemek szerepeltek, s a fontosabbjuk még jellemfejlődést is mutatott. Másrészt nem a tudományos részre helyezte a hangsúlyt, noha párját ritkítóan logikusan és alaposan felépített világot alkotott a Dűnéhez. Nála a történet, a cselekmény is hangsúlyos volt (és máig iszonyatosan izgalmas), de, szemben megannyi űroperával, itt a tartalom, az üzenet is ugyanolyan fontos.

 

A regény (illetve az azt megelőző novellasorozat) alapját egy újságcikk adta, amit maga Herbert írt, és ami végül meg sem jelent. Az Oregon állambeli homokdűnékről írta, az elsivatagosodásról, annak emberi okairól, valamint arról, hogy mit tehet ellene az említett ember. Innen jött az isteni szikra egy bolygóról, amelynek zömét sivatag borítja. Ahol a fremennek nevezett bennszülöttek döbbenetes módon alkalmazkodtak a mostoha körülményekhez. Ahol gigászi homokférgek járnak. És ahol a melanzs, avagy fűszer „terem”, ez a tudatmódosító szer, mely nélkül lehetetlen lenne a csillagközi utazás. Mindehhez kitalált egy galaktikus birodalmat, különféle kereskedőházakat, valamint a Dűnén uralkodó, sajátos vallást, továbbá a Bene Gesserit boszorkányokat a maguk sajátos, mágikusnak tűnő, de ha nagyon akarom, emberfelettivé turbózottként is felfogható tudati trükkjeivel. Politika, geológia, biológia, történelem, fizika, társadalomtudományok, pszichológia, vallástudomány és még sorolhatnám – ez mind van a regényben, olyan zseniálisan izgalmas formában összeszőve, hogy szinte fel sem tűnik, hogy a központi szál, ami Paul Atreides messianisztikus figurája köré épül, sokkal inkább nevezhető fantasynek, mítosznak, legendának. Igen ám, de közben több szereplő fejébe is beleláthatunk, és ez újabb csavar, újabb dimenzió vagy réteg ebben a káprázatosan összetett, mégis magával ragadó, letehetetlen regényben.

 

Mai szemmel olvasva elenyésző az a technikai, tudományos részlet, ami idejétmúlttá vált az eltelt bő fél évszázadban. Hogy a sivatagosodás, a klímaváltozás problémája viszont időszerűbb, mint valaha, azt ugye mondanom sem kell. Szinte profetikusnak tetszik egyik-másik mondat, amit ehhez köthetően írt Herbert. Ám ami miatt máig akkora élmény ez a könyv, az a szereplőknek, a történetnek, a felépített és számos szemszögből bebarangolható, felfedezhető világnak köszönhető. Annak, hogy Paul, Jessica, a Bene Gesserit nővérek, a Harkonnenek és a többiek szinte archetipikus figurák, cselekedeteik, mondataik, de még gondolataik is rezonálnak az olvasóban. Amire a legjobb példa a Félelem elleni litánia, amit számos olvasó kívülről fúj, és biztos vagyok benne, hogy sokuknak tényleg segített is, pedig hát elvileg csak egy írói kitaláció. Herbert regénye kommunikál az olvasóval, több ponton is a felszín alatti tudatszinteket érintve meg, s ez ugyanolyan fontos, mint az, hogy a Dűne cselekménye olyan pokolian izgalmas.

 

1985-ig további öt Dűne-regény jelent meg Frank Herbert tollából. Minden rész meg tudott lepni, mindig képes volt úgy tovább vinni a történet szálait, hogy tényleg hozzáadjon a sorozathoz, szó sem volt olyasmiről, hogy pusztán a megélhetését és gazdagodását szolgálják. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor az utolsó rész végére értem, azzal a tudattal, hogy 1. az író eljutott egy olyan pontra, ahonnan a következő lépés az lenne, hogy a világmindenség több titkát is megfejtse, de 2. az író a regény eredeti megjelenését követő évben meghalt…

 

Azóta a fia egy társszerzővel írt további (előzmény) regényeket a sorozathoz, ezeket nem olvastam, sem jókat róluk. Filmes feldolgozása több is volt, mérsékelt sikerrel (sajnos Alejandro Jodorowsky ’70-es évekbeli, hipermonumentális terveiből végül nem készült film – érdemes utánaolvasni, ki mindenki vett volna részt benne; de a kudarc folyománya lett az erősen Dűne-hatású, s a képregény műfajában szintén meghatározó erejű klasszikussá vált Incal-sorozat). Hogy a most készülő mozifilm visszaadja-e majd a regény mélységeit és rabul ejtő atmoszféráját, arra nem fogadnék nagy összegben. Merthogy nem lehet, ez a történet könyvben, olvasva működik a leginkább, így jönnek át különféle rétegei, nüansznyi és gigantikus titkai, szálai. Örülök, hogy a Gabo elkezdte újra kiadni, remek borítókkal, javított szöveggel.