Főkép

Kúthely egy zsákfalu az Őrségben. Ide érkezik meg a kubai anyától és magyar apától származó Leo, hogy beteljesítse apja végakaratát. „Papa Lajos” szerint ugyanis az Őrségben kőolajlelőhelyek találhatóak. Leo nincs könnyű helyzetben, hiszen a kis faluban mindenki ismer mindenkit és nem nagyon örülnek az idegeneknek. Érkezésekor ezt a falu szinte egyedüli cigány lakosa szóvá is tette neki. „Ez most komoly? Itt áll előttem egy tetőtől talpig belső-ázsiai rasszt hordozó negyvenes cigány ember, és beleköt a bőrszínembe?” Ám Gyantással végül egész jól összebarátkoznak – ő afféle minden lében kanál fickó, aki valódi üzletembernek érzi magát, egyből fel is ajánlja a segítségét. Szállásadói is furcsán méregetik Leót, nem tudják, mit keres itt valójában, ráadásul Bandi bácsinak és Margit néninek van egy kerekesszékes lányuk, Elvira, aki roppant szigorú, hideg nő, és mindennél fontosabbnak tartja a környezetének védelmét. 

 

Ilyen körülmények között hogyan rukkoljon elő a fúrási terveivel? Hiszen abból botrány lesz! Ráadásul pont Elvira ellenszenvét nem akarja kivívni magával szemben, mert ridegsége ellenére valami különös vonzalmat érez iránta. Telnek tehát a napok anélkül, hogy egyről a kettőre juthatna. Az ilyen eldugott falvakban egyébként is azt szokták mondani, hogy megáll az idő.

 

Talán ezt akarta még jobban hangsúlyozni a szerző azzal, hogy  Leo – megközelítőleg a regény egyharmadáig – csak tesze-tosza módon egy helyben toporog. Közben azért szerencsére akad más, ami fenntartja az érdeklődésünket – nekem például kifejezetten tetszettek, amiket Kubáról olvashattam. Aztán felgyorsulnak az események: Leo Gyantás segítségével megkörnyékezi a földbirtokos Ati bácsit, és a körülményekből fakadóan be kell avatniuk a terveikbe is, amelyek ezután nem sokáig maradhatnak már titokban… Időközben Leo az apja jegyzetei közt felfedez valamit, ami jelentősen meghatározza a tetteit a továbbiakban.

 

Tóth Gábor Ákos regénye talán kissé lassú folyású, de a cselekménye alapvetően remekbe szabott, és a végén elég sok meglepetés éri az olvasót. Bár az eldugott Kúthelyen többnyire szegény emberek laknak, adott lett volna a lehetőség arra, hogy a szerző egy depresszív Tar-világot tárjon elénk (félreértés ne essék, én annak is örültem volna), de ő a dolgokat inkább a humoros végüknél ragadta meg. Ez a hangvétel mindenképpen pozitív hatással lehet az olvasókra, én legalábbis remekül szórakoztam. 

 

(Gere Ágnes)

 

A Tóth Gábor Ákos Forrásvidék című regényének történetét Leo, az olajmérnök meséli el, aki a „börtönszigetről”, vagyis Kubából érkezik egy kis településre az Őrségbe, a harmadik évezred elején. Az a szándéka, hogy az apja által megszerzett, még 40 évig érvényes koncesszióval kőolajat keressen a Kúthely közelében lévő lápban.

 

Az anyja után „mediterrán” külsővel és tempóval, az apja révén kitűnő magyar nyelvtudással rendelkező Leonardo megpróbálja bevenni magát a kicsi, az idegenektől kategorikusan elzárkózó közösségbe. Személye biztosítja a napjaink Magyarországáról szóló, nem túl harsány szatíra alapját. Ugyanis a karibi országban felnőtt férfi kellő távolságból tudja nézni hazánkat, apja hazáját, humorral, iróniával, néha szarkazmussal látja és láttatja környezetét, és természetesen saját magát is.

 

A szituációk, amelyekbe belekerül, ismerősnek tűnnek neki a múltból, a Fidel Castro nevével fémjelzett kommunista diktatúrából. Ezekre az évekre szívesen és színesen emlékszik, miközben kajánul gondol arra, mekkora felfordulást okoz majd váratlanul a falu életében, és próbál megküzdeni a falubeliek erős előítéleteivel, az ökoturizmus iránti elkötelezettségével, a bürokráciával. De azért ne gondoljunk heroikus küzdelemre: inkább csak kis kényelmes, inkább-majd-holnap csatározásokról van itt szó, és természetesen mindenre van kézenfekvő magyarázat. Ha más nem, hát hogy sajnálja tönkretenni a természetet, nem akarja megsérteni vendéglátóit, vagy csak hogy Helyeske a kocsmában elesett tűsarkú cipőjében a pult mögött.

 

Végül aztán Rejtő-regénybe illő csavarok következnek. Lelepleződik a kúthelyi maffia, a régi balesete miatt leginkább láthatatlan Elvira és szülei által kialakított irányított demokrácia.

Kiderül, hogy Leo vonzódása a helyhez és a helyiekhez kicsit sem véletlen. És aztán mégsem fognak olajat bányászni, nem is építenek látogatóközpontot tanösvénnyel és fürdőkomplexummal, viszont elbeszélőnk elnyeri a szépséges, de tolószékbe kényszerült Elvira szerelmét. Akinek harcias és hangos szóáradatát – megint csak Rejtő-motívumra emlékeztet – csakis egy kiadós csókkal lehet elapasztani.

 

Nemcsak a cselekményben vagy egyik-másik jobban sikerült karakter egyes vonásaiban ismerhetjük föl Rejtő Jenő hatását, hanem a szövegformálásban is, leginkább az elbeszélő reflexióiban, belső monológjaiban fellelhető humoros képi eszközökben.

 

De azért nem kell aggódnunk, hogy esetleg bolondnak néznek bennünket a hajnali buszon, mert hangosan fel-felnevetünk olvasás közben. Sőt még csak kuncogni sem fogunk, legföljebb csak csöndesen mosolygunk.

 

(Márton Rozália)