Főkép

Szeretem kérdésfelvetéssel kezdeni a cikkeimet. Egy jó történet, egy olvasásra érdemes könyv mindig izgalmas kérdésekre keresi a válaszokat; tulajdonképpen elhanyagolható, hogy megtalálja-e őket vagy sem, biztos feleletet ad vagy esetleg több alternatív választ is felkínál: a fontos, hogy a kutatásra meginvitálja az olvasót is. Természetesen ezek a kérdések legtöbbször nincsenek szó szerint leírva a műben: nekünk, olvasóknak kell megfogalmaznunk őket, és nem egyszer megesik, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképp öntjük őket szavakba, vagy akár annyiféle kérdést látunk bele a történetbe. Így, amikor kérdéssel indítok egy könyvajánlót, nem csak elhintem, mi a szóban forgó olvasmány témája, hanem egyben azt is megmutatom, számomra mit jelentett, milyen válasz után kutattam én magam olvasás közben – innen aztán már könnyedén szőhetem tovább a szöveget a történetről alkotott gondolataimmal.

 

Ha azonban a Nápolyi regények könyvsorozat legfontosabb kérdéseit szeretném felsorolni, bajban lennék. Melyek a legfontosabb témái Elena Ferrante könyveinek? Az egyéni női sorsok? A nők közötti barátság? A barátságok szeretetet és féltékenységet ötvöző furcsa természete? Nápoly világa és története? S a sorozat négy kötetéből van-e olyan, amelyet különösen jellemez egyik vagy másik; van-e az egyes köteteknek saját kérdésfelvetése?

 

Ferrante műveinek egyik különlegessége, hogy bár négy kötetben jelentek meg, mégis olyannyira egy egészet alkotnak, hogy tulajdonképpen csak a könyvfedelek választják el az egyes részeket egymástól. Bár az lenne a dolgom, hogy ebben a cikkben a negyedik, befejező kötetről írjak részletesen, ez szinte lehetetlen kihívás, hiszen egyrészt a szerző csupán felveszi a történetfonalat ott, ahol a harmadik regény végén abbahagyta, másrészt pedig, mivel befejező kötetről van szó, elkerülhetetlen, hogy a sorozat egészére is reflektáljak.

 

Elena Grecót, a nápolyi nyomornegyedből származó, de diplomát szerző és könyvet megjelentető fiatal nőt akkor láttuk utoljára, amikor elhagyta egyetemi professzor férjét és családját, hogy fiatalkori szerelmével, Ninóval lehessen. Gyermekeivel való kapcsolatát és írói karrierjét, amelyért egész életében küzdött, egyaránt kockára teszi, hogy élete ne megalkuvások sorozata és az elvárásoknak megfelelő legyen, hanem olyan, amelyre mindig is vágyott. Miközben ő az álmait akadályozó kihívásokkal küzd, gyermekkori barátnőjével, Linával való kapcsolata – aki érdemben sosem hagyta el a lakótelepet – minden eddiginél ingatagabb és ellentmondásosabb, noha mindennapi életük még soha nem volt ennyire összefonódva.

 

Egyikük élete sem volt könnyű soha, ám a legfájdalmasabb csalódások, a legnagyobb tragédiák ebben a korszakban – ebben a kötetben – érik mindkettejüket. Vágyaik összeegyeztetése a merev valósággal, a gyermekeikkel való kapcsolatuk, a múlttal való szembenézés, és Elena esetében származásának elfogadása talán a legnagyobb küzdelmek, amelyeket meg kell vívniuk. Sorsuk, ahogy eddig is, tükörképet mutat a másiknak – s egyben alternatív válaszokat az olvasónak.

 

Így talán a legfontosabb kérdés nem is a történetben rejlik, hanem azon kívül áll: kiben látja meg magát az olvasó? Kivel azonosul: a tanulatlan, de lehengerlően éles eszű Linával, aki a körülmények áldozata, vagy a sikert kemény munkával elérő, az elvárásoknak leginkább megfelelni vágyó Elenával? S ha így tekintem, akkor a befejező kötet nem ért fel az előzőekhez: minden eddiginél kevesebbet kapunk Linából, nemcsak nem értjük, de sokszor nem is értesülünk a cselekedeteiről, és ahogy Elena, mi is fokozatosan egyre távolabb kerülünk tőle. Mégis, az időskort elmesélő fejezetek keserű utóízt hagynak maguk után, akárcsak az elszalasztott lehetőségek, a megbánt tettek. Furcsán, már-már kellemetlenül életszerű Az elveszett gyerek története...

 

Elena Ferrante regényfolyama tagadhatatlanul nagy port kavart irodalmi körökben, részben  a szerző homályba vesző kilétének és a körülötte keringő pletykáknak köszönhetően. De majdnem ugyanilyen heves vitát váltott ki könyveinek tartalma: nincs megegyezés arról, hogy pusztán szép köntösbe öltöztetett ponyváról van szó vagy a sznobizmusnak fricskát mutató, a hagyományos, tizenkettő egy tucat lányregényeket művészi színvonalra emelő irodalmi kísérletről.  Így vagy úgy, de a tavalyi év során Ferrante könyvei váltották ki belőlem a legnagyobb szenvedélyt, ráadásul nem egy olvasási válságból rángattak ki, ezért én csak hálás tudok lenni, hogy a kezembe kerültek.