Főkép

Miután hajszál híján majdnem otthagyták fogukat a Sárkányok földjén, hőseink elindulnak a birodalom fővárosába (Váhlendárt), hogy betartva a szolgálati utat, beszámoljanak az eseményekről az illetékeseknek, és arról a veszélyről, amit ez a jövőre nézve jelent. Ez így önmagában nem hangzik túl izgalmasnak, viszont ha a szöveg mellé odaképzeljük a látványt, ami egy képregény esetében nem jelent nagy kihívást, máris sokkal érdekesebb ez a kis kirándulás.

 

Ugyebár minden hatalmi központ törekszik már külső megjelenésében is arra, hogy hirdesse önnön nagyságát, így egyáltalán nem csodálkoztam a város pompázatos épületein, kivált a palota lett szerfölött látványos (páran hasonlóságot vélnek felfedezni Minas Tirith és eme épület között). Mondjuk a technokratáknak sincs mért szégyenkezniük, mert központjuk, a Tectuendárt torony sem csúnya, bár azon picit elgondolkodtam, hogy vihar idején az anyaga vajon mennyire vonzza magához a villámokat, és ez így mennyire praktikus megoldás.

 

A szexista felhangok ezúttal sem hiányoznak a sorozatból, komolyan mondom, kíváncsi lennék, vajon a technokraták elolvasták a szürke ötven árnyalatának korabeli verzióját, és utána döntöttek a bőrszerkó viseléséről, vagy kinek a fejéből pattant elő az ötlet, melynek eredményeként előírta nekik a bőrszerkót, mint kötelező egyenruhaszerűséget. A palotában találkozunk egy kifejezetten nőies megjelenésű (értsd: mindenhol formás) úrinővel (Zhabéle), aki a nem is olyan távoli múltban mint asztaltáncos, vagy valami ehhez hasonló módon kereste a kenyerét, és többek között hősünket is kegyeiben részesítette. Nem ő az egyetlen, aki a Dragonerot akarja boldoggá tenni, mert Myrva gyakornoka, Fem is a fejébe vette, hogy az éjszakát bujálkodással tölti. Már ez a két nő is elég lenne bonyodalomnak, de ráadásnak ott van még az udvar, a maga intrikáival, pletykálkodásaival, aztán jön két orgyilkos – és mire eljutunk az ötvenedik oldalig, már csak arra lesz időnk, hogy rohamléptekben kövessük az eseményeket.

 

A kialakuló káoszban Ian ezúttal nem támaszkodhat Gmorra és Serára, így a megszokottnál nehezebb, illetve különösebb dolga van, hiszen a testvére és Alben azért támogatják ténykedését, bár menet közben újra megerősödik véleménye, hogy egészségesebb az udvartól minél messzebb tartózkodni, és ebben a tekintetben az orgyilkosok vagy az uralkodó család elleni összeesküvés a kisebbik rossznak tekinthető.

 

A folytatás sem mentes problémától, mert Serát – akinek a hátsó borítón a megszokottnál sokkal látványosabb felsőtestet rajzolt Matteoni –, elrabolják. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a birodalom központjában nemcsak a hatalom összpontosul, hanem mindenféle tisztátalanság is. A kötet negyedik története gyakorlatilag nem szól másról, mint hőseink szaladgálásáról, hogy megmentsék társukat, és mintegy mellékesen a főváros olyan részeit is bejárják, amit sosem mutatnak meg a turistáknak. Csak érdekességként említem, hogy erről a kalandról egyeseknek a Pinokkió jutott az eszébe – érdemes elolvasni a kötetet, mert abból kiderül a miért és a hogyan.

 

Ennyit a történetről, ami a korábban megszokottakhoz hasonlóan izgalmas, pergős, látványos. Gyakorlatilag már várom, hogy a Netflix vagy valamelyik másik cég képernyőre vigye a sorozatot (mintha létezne egy olasz rajzfilmsorozat). Garantált lenne a kasszasiker, hiszen az emberi gyengeségektől sem mentes hősökkel megerősített fantasyra véleményem szerint korlátlan igény van, és a Dragonero valóban kiválóan megoldja a zsáner közismert toposzai, a jól sikerült világépítés, a szerethető főszereplők és minden más „kötelező” elem vegyítésének kihívását. Szokás szerint közben kapunk pár választ és fontos infót a világról, viszont legalább ennyi új kérdőjel fogalmazódik meg az olvasóban – például Ausofer kancellárral kapcsolatban. Kíváncsian várom, hogy mikor és milyen formában bukkannak fel újra a sorozatban ezek a szereplők.

 

A grafikára egy rossz szavam nem lehet, hiszen mint az erotikus, mint a véres jeleneteket kellő mozgalmassággal vetették papírra a rajzolók. Az épületek, a táj, az utcaképek kellően részletesek, már megint úgy jártam, hogy muszáj volt még kétszer újraolvasnom a kötetet, mert elsőre a mozgalmas cselekmény miatt nem volt időm alaposan megnézni a rajzokat. A borítók is tetszenek, az első legalább annyira jól eltalált, mint egy Assassin's Creed könyvborító, Sera melleiről meg már írtam korábban.

 

Jut eszembe, érdekelne a kiadó válasza arra, hogy vajon tervezik-e a Dragonero regény (Dragonero – La curse di Thule) magyar megjelenését?

 

Egyelőre nagyon tetszik, ahogyan Luca Enogh és Stefano Vietti sikeresen elkerülik a legyőzhetetlen főszereplőben rejlő csapdát, és Ian Aranill számára az élet kihívás és nem sétagalopp. Csak így tovább.