Főkép

Nekem tetszik a hazai kiadó azon húzása, miszerint egy kötetbe három füzetet gyűjtenek össze és úgy adják ki. Attól ugyan nem tartok, hogy ennek következtében hamarosan utolérjük az olasz sorozatot, hiszen a mostani részek eredetileg 2014-ben jelentek meg (és akkor még egy szó sem esett a különszámokról, pedig egy La prima missione nem lenne rossz). Viszont ez a majd háromszáz oldalnyi terjedelem napokra elegendő olvasnivalót nyújtott számomra, és bevallom, egymás után kétszer is elolvastam az ...és eljő a fenevad címet viselő hatodik kötetet, mert annyira tetszett.

 

Úgy vélem, a sorozat statisztikusa a tizenkettedik rész előtt tartott egy rövid leltárt, és számba vette, milyen, a fantasy történetekben kihagyhatatlan fajok jutottak szóhoz eddig. A lista végén rájött, hogy bizony a törpék felháborító módon kimaradtak a világ ismertetéséből, és ezért szól Luca Enochnak, ugyan mesélje már be őket. Aki szót fogadott, aminek eredményeként újabb kötelező elemet pipálhatunk ki képzeletbeli listánkon.

 

A földalatti járatokban felbukkanó bányásztörpéknek semmi köze nincs Hófehérke házigazdáihoz, inkább Peter Jackson Hobbitjában látható kompániára emlékeztetnek abban az értelemben, hogy mindegyik saját karakterrel rendelkezik, van köztük morcos, harcias és persze vicces figura, aki „csak arra használja a fejét, hogy tartsa valahol a füleit”. A velük kapcsolatos poroló szertartást azt hiszem, jó darabig nem fogom elfelejteni – de ez is csak azt a véleményemet erősíti, miszerint ezt a világot valakik alaposan kitalálták, illetve folyamatosan bővíthetőnek álmodták meg.

 

Vegyük például a bürokráciát. A trió otthonának helyt adó város (Solian) vezetője fontosnak tartja, hogy mielőtt bajnokaink elindulnának a föld mélyére, lepapírozzák az expedíciót, a későbbi esetleges kártérítés vagy viták esetére. Hasonlóképpen a birodalmi szintű szervezettséget tanúsítja, hogy a törpék csak bányászengedély birtokában keresgélhetnek a föld alatt. Azonban nemcsak ők vizsgálódnak a mélyben, hanem a birodalom megbízásából (erről pecsétes levele van) egy térképész igyekszik a környék altalaját felderíteni. Na, ő is egy fura figura, átmenet a megszállott tudós és a kíváncsi felfedező között, jókora adag önérzettel megáldva. Közös kalandjuk egyszerre vidám és titkokkal teli, tényleg gazdagítja a sorozat helyszínéül szolgáló világ leírását, a befejezés pedig kifejezetten emlékezetesre sikerült.

 

Ugyanez elmondható a következő történetről, és annak szerves folytatásáról, amiben szerintem legalább annyira fontos a cselekményen kívül a jó érzékkel adagolt ismertető a világ távoli tájáról, illetve újabb részleteket tudunk meg Dragonero, vagyis Ian Aranill különleges képességeiről – és még egy halom apróságról (sárkányok, birkák, bestiáriusok). Mindez együtt nagyon sok lehetőséget ígér a jövőre nézve, hiszen folyamatosan bővül azon helyek és csoportok száma, melyeket Luca Enoch bármikor felhasználhat szükség esetén.

 

Nekem továbbra is tetszik, hogy Ian nem legyőzhetetlen szuperhősként öli halomra az ellent, hanem neki is megvannak a gyengeségei, vagy ahogy valaki ezt már megfogalmazta előttem, van személyre szabott Achilles-ina, mintha egy tapasztalt Shadowrun mesélő az előny mellé rögtön némi hátrányt is kiosztott volna. Gmor és Sera továbbra is a szerethető kategóriába tartozik, van egyéniségük, és nem csak azért vannak Ian mellett, hogy végszavazzanak neki. Sera tiltakozása kifejezetten bájos, amikor cenzúrázzák előle a korhatáros látnivalót, vagy amikor Gmor Burpen elmagyarázza nevének jelentését alkalmi vacsorapartnereinek, és legalább ennyire meglepődtem diákkorára való visszaemlékezésén.

 

Mivel képregényről, akarom mondani fumettiről van szó, nagyon fontos a képi megvalósítás. Ezt a kötetet ketten rajzolták, és csak dicsérni tudom a munkájukat. Cristiano Cucina a földalatti város ábrázolásánál kiélhette a részletek iránti vonzódását, míg Alfio Buscaglia a különféle harcjelenetek terén remekelt. Egyetlen dolgot sajnálok csak a kötettel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a három füzet címlapja közül csak kettő fér rá a színes borítóra.

 

A Dragonero hazai rajongói most sem csalódtak, ugyanolyan színvonalas, sokszínű fantasy képregényt vehettek kézbe, mint az előző köteteknél. Aki pedig most kapcsolódik be a sorozatba, az biztosan velünk marad, és beszerzi majd az előzményeket – mert ez tényleg jó, és igazából nincs túlkínálat az efféle tematikájú kiadványokból.