Főkép

Hogy az utódok lényük legmélyén magukban hordozzák minden ősük tapasztalatát, már toposznak tekinthető. Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című regénye is erre épül, ebben ez a nemzedékről nemzedékre szálló női tapasztalat éppenséggel az erőszak, a testi vagy szóbeli bántalmazás vagy megfélemlítés átélése, illetve annak rettegésből, beletörődésből vagy dacból való elhallgatása.


Ez van ott a könyv minden történetének kezdetén, amelyeket egyes szám első személyben beszél el Teréz. Valamennyi Teréz, aki megszólal a műben. Ugyanis a regénynek nem egy elbeszélője van, hanem több, és mindannyian viselhetnék a Teréz nevet, mert annyira hasonlóak, sőt lényegében azonosak a történeteik. Mindegyik elbeszélő áldozat. Olyan áldozat, akinek szándékában áll megszabadulni a lelkét nyomorító emléktől. Elszökni előle, új életet kezdeni, akár külföldön is.


Már ha egyáltalán lehetséges ez.


Azt hiszem, a problémáról sokszor szóltak már, sokféle fórumon, sokféle hangon. Ez a mű abban a tekintetben egyedülálló, hogy a figyelmet a kifejezés nehézségeire (vagy éppen lehetetlenségére) irányítja. A szöveg mondatai a legszükségesebb közlésekre korlátozódnak, az élőbeszédet idézik, a hiányos közlések feszültséget keltenek az olvasóban is. Az elbeszélés neki-nekilódul, újabb és újabb elbeszélők kezdik el mondani történetüket, abbahagyják, majd a mű másik pontján újra magukhoz veszik a szót. És nem is csak magyar nyelven mesélnek, hanem mindjárt angolul és németül is. Bármely nyelven is hangzanak el a történetek, mindig ugyanarról szólnak: az átélt válsághelyzetről, a kiszakadás nehézségeiről, az újrakezdésről. És természetesen arról, hogy nincs az a nyelv, amelyen pontosan meg lehet fogalmazni, át lehet adni vagy meg lehet értetni, hogy miként lehet huzamosan bántalmazó környezetben élni, vagy hogy ennek terhétől meg lehet-e valaha szabadulni.


Molnár T. Eszter nőalakjai nem elesettek, nem megélhetési problémákkal küszködve próbálnak saját lábukra állni. Képzettek, anyanyelvükön kívül mást is beszélnek. Munkahelyükön századunk világnyelvét, az angolt használják, lakókörnyezetükben a németet tanulják. Ha nem is gazdagok, de nehézségek nélkül megélnek. Viszont új környezetükben is megaláztatások érik őket. Például a helyi lakosok bizalmatlansága velük szemben, aminek hangsúlyt ad az, hogy egy kicsit sem viszonyulnak hozzájuk másként, mint a Szíriából érkező menekültekhez. (Az idősek otthonában az ápolónő egyszerűen a „magyar kurva” a bentlakók szóhasználatában, és az új háztulajdonos kitenné albérletéből az orvos házaspárt, mert „nem akarnak egy magyar családot a tetőtérben”.)


És bár azt látjuk, hogy Teréz minden nehézség ellenére egyre határozottabb lesz és erősebb, már nemcsak fut, hanem kész megszólaltatni sorstársait, segítséget nyújtani nekik, mégsem érezhetjük azt, hogy vége lehet a rémálomnak. Ezt erősíti az egyik kislány nyugtalanító alakja. A kislányé, aki tanúja annak, hogy ahogyan apja erőszakoskodik anyjával. Vagyis a gyerek maga is áldozattá válik, tovább viszi az erőszak előidézte rettegést.


Mintha nem lehetne kilépni a sorból.


A könyvnek a megjelenése különleges. A lapok mérete eltér az általában használt formátumoktól, szokatlan kézbe venni. Nagyon jók benne a szerző által készített, a regény tónusát egyszerű, de hatásos eszközökkel erősítő kollázsok. Ezekben a kollázsokban koncentrálódik a mű témája és szövegének szerkezeti felépítése is.