Főkép

Nemrégiben volt szerencsém újfent ellátogatni egy Fodor Ákos emlékére rendezett estre, és egyúttal rálelni arra a felismerésre, hogy az ilyesmiből – még azzal együtt is, hogy ezen alkalmak jobbára megemlékezések és szimbolikus könnyhullatások – szívesen csinálnék szokást magamnak. Azok népes sorát gyarapítom, akik Fodor Ákost az interneten ismerték meg, akikre hallatlanul nagy hatást tett, és akik nagyon sajnálják, hogy késői ráeszmélésük okán már csak szomorkás utóízzel nevezhetik kortársuknak. Összefoglalva az előbbieket: hatalmas elvárásaim voltak. Mivel tőle már hallottam, ezúttal róla szerettem volna, és minthogy az előző évben tartott emlékest során ebből jócskán kijutott, az, hogy ezúttal a MÜPÁ-ban rendezték meg, elvárásaimat, ha ez egyáltalán lehetséges, még tovább növelte. A műsor Zalán Tibor és Tóth Auguszta összeállításában és rendezésében valósult meg, kiegészülve a produkcióban a színésznő mellett még szereplő Szabó Sebestyén Lászlóval és Berettyán Nándorral, akik hármasa remek szócsöve volt a túlvilági Fodor Ákosnak, ki néhol haikuival, másutt régi párbeszédeivel látogatott el saját estjére, és járult hozzá a zongorával halványan kontúrozott hangulathoz.


Fodor Ákost éppen úgy szokás sajnálni el nem ismertségéért, mint Hamvas Bélát. Noha Fodor Ákos csupán sosem szembesült saját népszerűségével, és erről csak hírből tudott, illetve a neki dukáló rangos irodalmi díjak rendre elkerülték, verseit széltében-hosszában idézik/idézték az interneten, és ez mára sem mutatja, hogy valaha meg tervezne kopni. Ez pedig nagyon helyesen van így. Sokak szerint baj az, ha mindenki verset ír, ha mindenki irodalmár és mindenki művész, vagy annak tartja magát. Ők azok, akik az írás és olvasás ajtajához őröket állítanának, ha tehetnék, és belépőt ellenőriztetnének, nehogy már akárki, akárhogy, akármit. Ebből a táborból sokan hibáztatják Fodor Ákost, amiért az ő nyomán soha nem látott érdeklődés fordult a haiku költészet irányába Magyarországon, én inkább csak megköszönöm neki. Amellett persze, hogy érdemei ezen a téren elvitathatatlanok, aligha nevezhető véletlennek sikere, már csak abból adódóan is, hogy a verseléshez való egyedülálló érzéke csavaros gondolkodásával és szóviccre való hajlamával párosulva pontosan épp a haiku lényegéhez vezette el, és az sem elhanyagolható, hogy hazánkban a keleti kultúra sosem szűkölködött érdeklődésben. Ezt azzal is lehetne példázni, hogy a nem sokkal Fodor Ákos munkálkodásának kezdete után láncait levető új dél-koreai filmipar gyors ütemű fejlődése elsőként Magyarországon talált európai táptalajt magának. Ehhez természetesen bő tizenöt év kellett neki, mégis szépen mutatja, hogy a magyar ember érdeklődésére mindig számot tartott a keleti kultúra, kivált, ha egy ilyen elemi magyar műfajjal keveredik, mint a szóvicc. Fodor Ákos, ahogy mindig is tette, megragadta a lényeget.


Szívesen szórakoztatom magam azzal a gondolattal, hogy milyen lehetett volna Fodor Ákos Twitter oldala. Minden hónapban kitesz egy verset, és alá egyből összefut harminc másik, továbbá negyven haikuban kifejezett csodálat és hatvan dicséret. Ő pedig csak pörget, és mindet végigszívecskézi. Sosem volt idegen tőlem a félresikerült történetek fölötti hosszú mélázás, de így, a való életben látni, hogy valakit, akinek személyesen készült, ennyire elkerüljön egy ilyen műfaj, mint a Twitter (vagy épp a Facebook), kicsit kellemetlen. Sok híres jellemvonásán alapuló történet kering Fodor Ákosról, ezek közül az egyik jelentősebb – és ebből a szempontból biztosan a legfontosabb –, hogy nem szerette az internetet, nem érdekelte. Ez alighanem az érdekes figurák jellemzője. Ha majd, reményeim szerint, arról beszélünk, hogy milyen szerepe volt a magyar internetkultúra tömör, semmitmondó és tartalmatlan jellegének felfrissítésében és jószerével megváltásában, nagyokat nevetünk majd azon, hogy ő maga egyszer sem volt online, és nagy filozofikusan megállapítjuk: „Hát, igen, ennek így kellett lennie”. (De persze nem akarom ennek terhét is a nyakába varrni.)


Azt est maga nagyon kellemes volt; az előadók játékában nem volt hiba, a világítás is kvázi résztvevővé lépett elő, csakúgy, mint a zongora. Ez utóbbi volt talán az egyetlen, amit kifogásolnék, mert a zene nagyjából abba a szerepbe került, mint az Agymenőkben a nevetés; amikor Fodor Ákos megragadja a világ belső és végső értelmét három sorban, akkor a zongora is közbeszól, hogy „helló, igen, itt kell átérezni a dolgokat”.


Legfrissebb olvasmányélményem tőle az újonnan kiadott Zene-idő kötet. Megvásárlására mindenkit buzdítok, mert noha válogatott versei és haikui többségükben az interneten is olvashatók, az ember könyvespolca mégsem lehet teljes, ameddig nélkülözi. Ezt szívesen megismételném az irodalomoktatással kapcsolatban, amin ugyancsak nagy léket lenne képes Fodor Ákos játszi könnyedséggel befoltozni amellett, hogy minden diák kedvence lenne, már csak azért is, mert haikui terjedelmük és hangzásuk révén erővel másznak az ember fülébe. Megjegyzendő, hogy a haikut tradicionálisan kétszer olvassák fel: egyszer, hogy az ember megértse, és másodszor, hogy átérezze, így ha valami hosszas tanulmányozásra szorul, aligha kimagasló. Olyan műfaj ez, ahol a költő minél több és több energiát és időt áldoz művére, az olvasónak annál könnyebb és annál jobb lesz.


Végső soron Fodor Ákost elemezni olyan lenne, mint valamire rosszabb magyarázatot keresni.