Főkép

Mielőtt kinyitottam a könyvet, azon filóztam, hogy mennyire van értelme bármit leírni egy sorozat 19. kötetéről? Hiszen akik szeretik Usagi kalandjait, azoknak legfeljebb a következő rész megjelenési dátuma lehet érdekes, azt meg a kiadó mindig időben közzéteszi a megfelelő oldalain. Akik pedig valamilyen fatális véletlen következtében még nem ismerik, azoknak elegendő annyi információ, miszerint ez az utóbbi évtizedek egyik legjobb, szamurájokkal, roninokkal és úgy általában a középkori Japánnal foglalkozó képregénye. Ami egyaránt képes megszólítani a 9 és a 49 éves olvasókat, és dacára annak, hogy a mostani kötetben szereplő első fejezet eredetileg 2003-ban látott napvilágot, semmit sem kopott, mi több, mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy ez bizony időtlen klasszikus.

 

Amiért én szeretem nyúl testőr kalandjait, az nem más, mint a többrétegűsége. Simán olvasható végtelen kalandok sorozatának, amelyek során hősünk különféle helyzetekben bizonyíthatja kiválóságát, kardforgató technikájának páratlanságát. Legyen az fenevad, démon, bandita, nindzsa vagy önelégült szamuráj – Usagi mindent és mindenkit túlélt, miközben nyilvánvalóan nem a bizonyítási vágy hajtja, hiszen ha teheti, kitér a párbajok elől. Ezt a filozófiát ifjú kísérője, Dzsótaró (akiről mi tudjuk, hogy Usagi fia) nem minden esetben fogadja el, és aztán ebből rendre kalamajka kerekedik.

 

Aki viszont úgy nézi Sakai művét, mint egy gyönyörűséges, az elsődleges kalandsíkon túlmutató, mondanivalóban bővelkedő sorozatot, az miután végére ért a 19. kötetnek, nyugodtan elgondolkodhat a történeteken. Miként arra a címe is utal, ezúttal főként az apa-fiú kapcsolatok sokféleségéről van szó. Egyet leszámítva minden egyes epizód erre vezethető vissza, legyen szó a sorozatban korábban már szereplő Magányos Kecskéről és fiáról, vagy a most felbukkanó, nyúlfarknyi időt kapó Vatanabe Kenről.

 

Aztán van egy olyan olvasata is az Apák és fiúk című kötetnek, hogy ebben bizony kultikus filmek köszönnek vissza. Azt nem tudom, ez mennyire volt tudatos lépés Sakai részéről, de hogy én kifejezetten élveztem, azt biztos.

 

Az első történetben a fiúi szeretet mibenlétével ismerkedünk meg, amikor Gorogoro apját ápolja Dzsótaró segítségével. Ez engem a kecskecsalád mintájául szolgáló Magányos Farkas és farkaskölyök filmsorozat második epizódjára emlékeztet, abban volt egy ilyen rész, amikor a súlyosan megsebesült felnőttnek visz vizet a gyerek. A tisztelet és önfeláldozás, illetve az apa és fia közötti kötődésről mesél így Sakai.

 

Egy másik epizód (Öljétek meg a Geisu nagyurat!) alapötlete szintén filmből lehet ismerős, jelesül Kurosawa híres mozijából, a Kagemusha – Az árnyéklovas címűből. Mondjuk ez a szál csak mellékesen van jelen, ennél fontosabbnak érzem, hogy Usagi ismét találkozik Tomoe úrnővel. Miközben hullanak az emberek, akarom mondani az állatok körülöttük, újra felszikrázik közöttük valami – kíváncsi vagyok, vajon összejönnek majd egyszer vagy sem. Azonban a mondanivaló így is egyértelmű: egy szamuráj számára a becsület és kötelesség az első.

 

A harmadik apa-fiú történetnek szintén van filmes előzménye, bár csak közvetetten. A Harakiri az egyik kedvenc szamuráj filmem, mert nem a felpörgetett akcióval traktál, hanem azt várja el tőlem, hogy felfogjam teljes mélységében a főszereplő, Hanshiro Tsugumo döntésének indokait. Ez ugyanúgy már a békeidőben játszódik, mint a mostani kötet „A szamuráj büszkesége” című sztorija, és arra keresi a választ, hogy mit tud magával kezdeni a feleslegessé vált szamuráj, akinek hadi tudományára és erkölcsi kódexére már nincs szüksége a társadalomnak. Usagi megérti azokat, akik váltanak, és megkeresik helyüket az új világban, és azokkal is szimpatizál, akik nem képesek erre a lépésre.

 

Természetesen nemcsak filmes, hanem egyéb utalások sem hiányoznak a kötetből. Ilyen például, az a jelenet, amikor Dzsótaró harcol Jamával – szerintem erről mindenkinek Dávid és Góliát küzdelme jut majd az eszébe.

 

Ezeknek az epizódoknak méltó keretet ad az Usagi és Dzsótaró közötti viszony. Úgy vándorolnak hónapokon át, hogy Usagi végig megpróbál dönteni azt illetően, hogy mi lenne a helyes lépés. Felfedje apai mivoltát fia előtt, vagy inkább titkolja, és ezzel gyakorlatilag lemondjon arról, hogy fiaként nevelje, figyelje, tanítsa. Ez a probléma már az előző részben is előkerült, csak most már nem lehet tovább halogatni a döntést, hiszen közeleg a búcsú, az elválás ideje.

 

Természetesen Sakai nem éri be ennyivel, és megajándékoz bennünket egy rövid visszatekintéssel, amelyből megismerjük Usagi mesterének, Kacuicsi ifjúkorának egy fontos eseményét. Akinek pedig még ez sem elég, annak ott van a kötetet lezáró izgalmas csihi-puhi, igazi kihívást jelentő ellenfelekkel és jövőbevesző végkifejlettel.

 

Imádom ezt a sorozatot és komolyan mondom, Skai kötetről-kötetre egyre jobb lesz. Ahogyan váltogatja a nézőpontokat, kitalálja és megrajzolja a harcjeleneteket, vagy csak ábrázolja a hétköznapi élet – egyszerűen megunhatatlan.