Byung-Chul Han: A kiégés társadalma

Érezted már azt, hogy mindig többet és többet kell nyújtanod az életedben, különben semmit sem ér az egész? Folyton dolgozol, megpróbálod mindig a maximumot adni, mégsem érzed úgy, hogy elérsz valamit? Hiába egyre több a teljesítményed, mégis úgy tűnik, mintha egyre távolabb lenne az elérendő cél? Gondoltál már arra, hogy csak akkor lehetsz önmagad, ha mindent elérsz az életben, amit csak tudsz? Eszedbe jutott már, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha a munkában sikeres vagy? Nincs más örömöd és célod a munkahelyi teljesítményen túl? Gyakran érzed leterheltnek, elúszottnak, szellemileg fáradtnak magad?

Ha a fenti kérdések bármelyikére is igen a válasz, akkor A kiégés társadalma rólad is beszél.

A dél-koreai, Németországban élő filozófus, Byung-Chul Han könyvében azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy századunk munka- és életmodellje milyen hatással van a mentális egészségünkre, életünkre – ránk. Pontosabban elsősorban arra jellemzően nyugati, fejlett országban élő, tipikusan irodai, illetve szellemi munkát végző rétegre, akiknek alapvetően nem a napi megélhetés vagy túlélés az alapvető probléma, akik hónap végén még félretenni is tudnak, akiknek lehetőségük lenne arra, hogy kiélvezzük a nyugati civilizáció amúgy számos létező előnyét. Ez az a réteg, amelynek már gyerekkorától kezdve azt mondták, hogy minden lehetséges, csak akarni kell. Amely már nem (vagy nem sokat) élt elnyomás és külső fenyegetettség alatt, szabadnak érezheti magát – akinek a tagjait arra neveltek, hogy valósítsa meg önmagát. Jelentsen ez bármit.

„A depresszió mindenekelőtt az alkotó- és tetterő kifáradása. A depresszív egyén panasza – semmi sem lehetséges – csak egy olyan társadalomban fordulhat elő, amely azt hiszi, hogy semmi sem lehetetlen. Aki többé nem képes képesnek lenni, az destruktív önvádba és -pusztításba merül. A teljesítő alany hirtelen önmagával hadakozik. A depresszív ember végül saját belső harca sérüléseibe rokkan bele.”

Han abból indul ki, hogy mióta magunk mögött hagytuk az elnyomó társadalmat – melynek az irányelve a „kell” volt, vagyis melyben a külső Másvalaki megmondta az embernek, hogy mit kell csinálnia –, a helyébe egy olyan, a szabadságot hangsúlyozó társadalom lépett, mely már a „lehet”-re épít, vagyis melyben bármit meg lehet csinálni, többé nincs Másvalaki, aki irányítja az embereket, helyette a belső kényszer dolgozik. Ez a teljesítménykényszer irányítja a társadalmat, mely kombinálva a „semmi sem lehetetlen” alapelvével olyan folyamatos teljesítési spirálba viszi az embereket, ami – mivel mindent elérni lehetetlen, mindent tökéletesen teljesíteni képtelenség – egy ponton óhatatlanul is kiégéshez vagy más mentális zavarhoz (például depresszióhoz) vezet.

Han ezt a folyamatot mutatja be a világunkban, egy olyan, a túlságos pozitivitásba („minden lehetséges”) belerokkant, teljesítményelvű társadalmat leírva, melyben a legnagyobb ellenségünk immár nem egy külső tényező, hanem önmagunk vagyunk. Egy olyan társadalmat, melyből kiveszett a szemlélődés képessége, a nyugodt unalomé, amikor a gondolatok új pályára állhatnak és új dolgokat fedezhetnek fel. Amelynek meghatározója a multitasking, a folyamatos aktivitás, a „soha le nem állás”, mely nemcsak a szemlélődést akadályozza meg, de az állandó, felszínes figyelem valójában szellemi bénultságban tart, lehetetlenné téve, hogy kilépjünk a teljesítés spiráljából. Amelyben minden korábbinál nagyobb mértéket ölt az önmagunkra figyelés, így a narcisztikus önérzet még tovább erősíti, hogy önmagunk kizsákmányolói legyünk.

„A közösségi hálóban található »barátoknak« elsősorban az a szerepük, hogy fokozzák a narcisztikus önérzetet. Tapsoló tömeget képeznek, mely az áruként kiállított Egónak figyelmet szentel.”

Talán már ennyiből is érződik: A kiégés társadalma nem egy vidám könyv, Byung-Chul Han nem látja annyira pozitívan a jelenünket. Ám meglepő módon nem a témája miatt éreztem annyira frusztráló olvasmánynak, hanem Han megközelítésének köszönhetően: iszonyúan töményen, de paradox módon mégis nagymértékben önismétlően fogalmaz. Ahelyett, hogy hosszan és mélyen kifejtené az elméleteit, sokszor úgy tűnik, mintha más filozófusok megcáfolásából vezetne le felszínesen bemutatott gondolatokat, amiket aztán gyakran megismétel. Persze A kiégés társadalma elsősorban filozófiai esszékötet, nem ismeretterjesztő irodalom, ezt fontos szem előtt tartani, ilyesformán kiváló vitaindító: ha abban az egyszerre szerencsés és szerencsétlen helyzetben vagy, hogy a fentiek alapján Han állításai rád is vonatkoznak, akkor a könyvben biztosan egy új, izgalmas oldalról közelítheted meg önmagad. Ugyan valódi válaszokat nem tartalmaznak, de kiindulásként, a probléma felismerésében és a további gondolkodást elősegítésében tökéletesek.