Főkép

Bevallom előzetesen, hogy nagyon vártam a Brisbane megjelenését, de minden bizonnyal meglepő okból: éppen azért, mert ahhoz a szűk kisebbséghez tartoztam, akiknek nem tetszett Jevgenyij Vodolazkin korábbi kötete, a Laurosz – ami egyébként világszerte óriási közönség és kritikai sikert is aratott –, ám én az erényei elismerése mellett számos komolyabb hibát is éreztem a középkori szentről szóló regényben. Pont ezért akartam még egy esélyt adni a szerzőnek, és rájönni arra, hogy voltaképpen hányadán is állok az ex-középkorkutatóval.

 

Bár a Brisbane első ránézésre gyökeresen más, mint a Laurosz, de voltaképpen ugyanazokra az örök kérdésekre keresi a választ, mint az elődje. Természetesen nem véletlen, hogy ez a könyv egy világhírű zenészről mesél (aki mellékesen Dosztojevszkij műveinek polifóniájából írta a szakdolgozatát), hisz egyszerre csendül fel számtalan szólamban és számtalan témában, hogy ezek a végén egy igazi 19. századi irodalomban gyökerező, ám mégis ízig-vérig mai regényben álljanak össze egy klasszikus szimfóniává (és ezúttal jóval kevesebb kirívó hibával).

 

Maga a történet két váltott szálon halad előre, és ebből az egyik egy bizonyos értelemben vett hanyatlásé. A gitárvirtuóz Gleb már rögtön az első oldalakon azzal szembesül, hogy koncert közben remegni kezd a keze (amit ekkor még senki nem vesz észre, de valljuk be, ez, különösen egy zenész esetében, nem sok jóval kecsegtet a jövőt illetően). A véletlen úgy hozza, hogy pont ekkor találkozik össze egy szintén világhírű orosz íróval, aki felajánlja neki, hogy egy olyan egyedi életrajzot ír róla, ami tényleg képes megvilágítani Gleb lényének és művészetének valódi lényegét; ez az életrajz lesz a másik szál, a felemelkedésé, ami különös módon ellenpontozza a jelen eseményeit.

 

Vodolazkin újfent emlékezetes jeleneteket és történéseket tár elénk mindkét idősíkon, hogy (ahogy korábban is említettem) a lehető legfajsúlyosabb lételméleti kérdéseken gondolkodjon. Olyanokon, mint az emberi lét végessége és a halállal való szembenézés; a hit és a hitetlenség; a tehetség végessége és végtelensége; a Lauroszban is központi szerepet kapó idő; vagy éppen olyan mai, aktuális problémákat tárjon elénk, mint az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus.

 

Ezúttal engem is lenyűgözött Vodolazkin fajsúlyos nagyregénye, amely úgy tud szólni különböző komoly témákról, hogy nemcsak egy pillanatig sem hat erőltetettnek, de rengeteg gondolkodnivalót is ad. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legnagyobb 19. századi orosz írók méltó örököse is lehet az ukrán-orosz szerző. Így természetesen remélem, hogy a Helikon Kiadó a jövőben előáll az író további műveivel is (de abban azért bízom, hogy azokban nem lesz ilyen sok és zavaró félregépelés vagy szerkesztési hiba, mint ami a mostaniban volt).