Szelek szárnyán

A Szelek szárnyán (The Wind Will Carry Us) Abbas Kiarostami 1999-ben debütált filmje, és egyben egyike a legkedvencebb filmjeimnek. Ebben az esetben is, csakúgy, mint a legutóbb tárgyalt Gerry és Elephant esetében, a történet jószerével egy, talán még csak nem is bővített mondatban összefoglalható. Nagy vonalakban arról szól, hogy a főszereplő, a Behzad Dorani alakította „Mérnök úr” harmadmagával, egy stábként ellátogat egy isten háta mögötti faluba egy nagyon idős asszony halála utáni szertartást megörökíteni. A dolog ott kezd bonyolódni, és a rendező ott kerül képletesen szólva a képbe, amikor az idős nő az érkezésük után rohamosan egyre jobban lesz, ezért aztán a forgatás ideje kitolódik, a stáb pedig a faluban ragad a nézővel együtt.

Természetesen az egész nem ennyire kézzelfogható; a történetvezetés nem éppen hétköznapi, ilyenformán könnyen lehet, hogy az ember fejében egész végig ott röpköd a gondolat, hogy mégis miért nem csinálják már, amiért jöttek, a végén még meghal az asszony, ők meg lemaradnak róla. Az alapvetően kissé vontatott mesélés, a zene teljes hiánya és a kitartott, valamint ismétlődő jelenetek egy nehezen olvasható könyv első pár oldalának hatását keltik az esetlegesen akciódúsabb produkcióhoz szokott fogyasztóban, ugyanakkor, ha az ember megajándékozza annyival a művet – és persze saját magát is –, hogy ezek ellenére teljes figyelemmel nézi, akkor ezen máskülönben fölöslegesnek, esetlennek tűnő megoldások mind megtalálják funkciójukat, és váratlanul többször nézőssé varázsolják az alkotást.

A fentebbi, „a rendező képbe kerülése”-dologért, úgy érzem, egy kis magyarázattal tartozom. Sok olyan film készül mostanában, sőt, talán kijelenthetem, hogy napjaink filmjeinek jelentős hányada ilyen, mégpedig a rendezőt mint művészt nélkülöző. Az ilyesminek szerintem nincs zsánerbeli megfoghatósága, olyasmi, mint a látványfilmek, akciófilmek stb., a típus nem száműzi a művészt, azt csak az igények kielégítése utáni kajtatás tudja kiűzni, amely tulajdonság, sajnos, mára átitatta a filmművészet nagy részét, viszont annál inkább kitűnik ezek közül egy-egy nem ilyen fajta, és én ezt a mostanit is ilyennek érzem. Kézzelfogható rendezői stílus észlelhető benne, és mind a hosszan kitartott képeknek, mind az elrejtett szereplőknek, mind a sok-sok ismétlésnek határozott célja van.

A rendező, Abbas Kiarostami több ízben is – filmjeiben pedig állandóan – visszautasította a néző képi befolyásolását. Különböző mozgóképpel foglalkozó szakokon már gimnáziumban is tanítják a mozgókép befolyásoló természetét mint veszélyforrást, mint eszközt és mint valamit, amire alkotói és fogyasztói oldalról is nagyon figyelni kell. A néző egy jelentéktelen dologból is asszociálhat bármire, és annak ellenére, hogy ezt befolyásolni nyilvánvalóan nagyon nehéz, jobbára lehetetlen is, a modern filmművészet és kifejezetten a posztmodern, mondhatni, tökélyre fejlesztette, miként erőltesse rá akaratát a nézőre. Számomra ebből adódik leginkább az, hogy mikor egy ilyesmitől mentes filmet látok, elsőre talán elveszettnek érzem magam benne, mert a film eltávolodik, nem is próbál azonosulásra rájátszani, és még egy rakás ilyen visszásságot tapasztalok, amivel az élmény zátonyra futhat.

Ennek okát ott vélem felfedezni, hogy az ember sokkal inkább tud irányított – értsd: nyilvánvaló – dolgokra figyelni, ezért mikor valami ilyesmi kirántja alóla a talajt és képes akár négyszer is megmutatni ugyanazt a túlnyújtott, „hegynek fel” autózós jelenetet, egyáltalán nem szégyen elsőre idegenkedni. Ugyanakkor nem szabad elkényelmesedni, hogy na, ezt akkor át is lehet aludni, sőt, ha itt tartunk, akkor már tekerjünk bele, az ilyesmit mindig végig kell nézni, ha másért nem, azért, mert olyan látványosan akar valamit ezzel a durva személytelenségével, hogy arra már csak tiszteletből is érdemes odafigyelni. Persze az ilyesmit kár sültgalamb formájában várni; százszázalékos figyelem kell!

Az iráni kortárs filmekben is jellemző a néző vezetése, ugyanakkor Kiarostami ebből a szempontból nagyon különc. Alapvetés a mozgóképnél, hogy katarzisra törekszik, amit a film végére igyekszik tenni, nem a kiszámíthatóság végett, bár néha azért is, hanem inkább, mert ha ez a katarzis tényleg bejön, betalál, akkor a vége-hangulat nyugodtan felmehet a film hatásvadász hatványának kitevőjébe. Kiarostami nem csinál ilyesmit. Természetesen katarzis nála is van, viszont az még a játékidő alatt bekövetkezik és elhalad, a történet pedig még mindig tart. Kiarostami szereplői céllal kezdik a filmet, és a katarzis a célról való lemondás. A Szelek szárnyán esetében a halotti szertartás felvétele, megörökítése a feladat, de a fentebb említett nehézségek miatt ez annyira elhúzódik, hogy a film második harmadában ez a „Mérnök urat” már szinte nem érdekli. Ezen a ponton utalnék vissza a rendező kézzelfogható stílusára, ugyanis ez viszont nagyon nem kézzelfogható. Nem fakad ki, hogy „az isten szerelmére forduljon már fel a vénasszony, hogy mehessek végre innen” – noha ez a hozzáállás is képviseltetve van társai személyében, akiket elszállásolásuk után egyszer sem látunk –, hanem asszimilálódni kezd a kis falu érdekes, számunkra egzotikus környezetébe.

Mindezek ellenére a Szelek szárnyán esetében én két katarzisról szeretnék beszélni. Főszereplőnk egy ponton felvesz egy emberi csontot egy gödörből, és azt a film végéig magánál tartja, majd végül elhajítja a folyóba, és ahogy az úszik, felhangzik a film egyetlen zenéje, majd a kép szépen elhalványul. Ez a nagyon nyilvánvaló filmvégi katarzis, amely az egekbe szökik a zenétől és a csonttal elsiető folyó látványától, könnyen elvonhatja a figyelmet az előbb felvázolt másikról, ami egyben a lényeg is, vagy felülírhatja azt.

Az iráni rendezők pontosan tudják, hogy tájaik nagyon különlegesek. Ők hazájukként szeretik, számunkra különleges, és nyers, valóságos szépsége kispadra ülteti a kortárs CGI gyártósort, mindemellett ez egyaránt szól külföldön élő honfitársaiknak is. Nekünk talán nem olyan magától értetődő ez a tájkultusz, és ez megnehezítheti a film befogadását. A hosszú jelenetekben, amikor a szereplők csak valahol a távolban mozognak vagy elmennek autóval, a kamera meg ottmarad; a táj szerepel. Nagyon fontos mellesleg a beszélgetések figyelése is. Többnyire végtelenül egyszerű kommunikáció zajlik a szereplők között, olyan, amire mi már szinte oda sem bagózunk, viszont ezzel könnyen el lehet szalasztani magát a dramaturgiát, ami néha beszalad a filmbe, majd eltűnik. Nem kell többet látni ezekbe, mint amik, de azt igenis érdemes látni.

A Szelek szárnyánról ezer és ezer bőrt le lehetne még nyúzni, én minden bizonnyal elég messze kalandoztam attól az érzéstől, amit maga a film kivált, ezért javaslom mihamarabbi megtekintését, hátha jóváteszi ebbéli hibámat.

Ennek nyomán a következőket ajánlom még: A cseresznye íze, Hol a barátom háza, Az olajligeten át, Az élet megy tovább.