Főkép

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, vagy veszünk elő egy régi DVD-t, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Év elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2019 legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva úgy tűnik, hogy nagyon színes esztendőn vagyunk túl... És talán nem túlzás azt állítani, hogy jó filmes év van mögöttünk – reméljük, 2020 sem fog csalódást okozni.

 

 

 

 

Bak Róbert

 

Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood, rendezte: Quentin Tarantino)

 

Idei kedvenc filmem? Talán a Volt egyszer egy... Hollywood, mert bár sosem voltam egy kimondott Tarantino-fan, de azt hiszem, hogy ez az alkotás nemcsak a pályájának egyik ékköve, de egy élvezetes, háromórás óda a mozihoz, amin jókat lehet röhögni, amin el lehet gondolkozni, és amelynek minden percét ki lehet élvezni.

 

 

 

 

 

 

Kovács Tímea

 

Apáim története (Stories We Tell, rendezte: Sarah Polley)

 

Az év legfontosabb filmélménye számomra nem egy friss vászonszaggató élmény (pedig azokból is volt jó pár emlékezetes…), hanem egy 2012-es dokumentumfilm, melyben a kanadai függetlenfilmes Sarah Polley (aki már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”) olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát (felnőttként tudta meg, hogy aki felnevelte, nem a vér szerinti apja), amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, a rendező itt magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.

 

 

Kökény Pali

 

A világítótorony (The Lighthouse, rendezte: Robert Eggers)

 

Elképesztően erős volt 2019-ben a filmes kínálat, és bár rengeteg mozi volt, ami nagyon közel került a szívemhez, mégis egyetlen alkotás volt csak, amit rendkívüli módon vártam, és ami be is váltotta minden várakozásomat, ez pedig A boszorkány rendezőjének, Robert Eggersnek a második filmje, A világítótorony. Ez a 4:3-as formátumban, fekete-fehér filmre forgatott klausztrofób kamaradráma egyszerre szól elzártságról, magányról, bűntudatról, görög mitológiáról, a megismerhetetlen belső és külső sötétségről és a lovecrafti ismeretlen iszonyatról. Mindezt a lehető legkiválóbb rendezésben, nyomasztó atmoszférával, zenével és hanghatásokkal, Willem Dafoe és Robert Pattinson hihetetlen és szuggesztív játékával, valamint egy kellően sokféleképpen értelmezhető sztorival, ami még sokáig kísérti a nézőt a stáblista végeztével is.

 

 

 

 

Németh Attila

 

Novaya (Novaya, rendezte: Askold Kurov)

 

Legmaradandóbb filmélményem 2019-ben a 16. Verzió Fesztiválon látott Novaya, a Novaja Gazeta orosz szerkesztőségének mindennapjairól készült dokumentumfilm volt. Egy fullasztó légkörű társadalmat szűk térben képez le a kizárólag belső terekben felvett képekből összevágott végső film, ami egy olyan emberek csoportját ábrázolja, akik a helyzet reménytelensége, a hatalom gyilkos ösztöneinek ellentüzében meggyilkolt vagy bebörtönzött munkatársak drámái ellenére is felveszik a mértékletes harcot az emberek mindennapi igazságáért.

 

 

 

 

 

 

Lipka Bori

 

Alita: A harc angyala (Alita: Battle Angel, rendezte: Robert Rodríguez)

 

Filmes téren 2019-ben sem teljesítettem túl nagyot. Sőt, minden egyéb téren olyan mozgalmas évem volt, hogy még az átlagnál is kevesebb filmet láttam. De azt hiszem, ha száz filmet nézek, akkor sem lenne más a végeredmény, ugyanis az év elején többször is végignézett Alita: Battle Angel számomra maga volt a tökély. Filmek terén nekem nem kell sok a boldogsághoz: a látványvilágával, a háttérvilágával és a felvetett kérdésekkel az Alita nekem elég volt ahhoz, hogy eksztázisban jöjjek ki a moziból. Kétszer is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Scheirich Zsófia

 

Szívek királynője (Dronningen / Queen of Hearts, rendezte: May el-Toukhy)

 

2019-es évet kétségtelenül a Végjáték és a Joker dominálta, vagyis két képregényfilm. Ezen alkotások érdemeit nem elvitatva a 2019-es év legmaradandóbb élménye pont a legkényelmetlenebb film lett. A dán Szívek királynője a tabukról és a határátlépésekről szól. Anne ügyvédnő karrierje kifogástalan, családi élete példamutató, egészen addig, míg be nem fogadják férje előző házasságából született fiát, Gustavot. A mostaha anya-motoha fiú viszonya az emberi machinációk és játszmák legmélyébe dobja nézőjét. Ez az élmény pedig sokszor borzasztóbb és megbotránkoztatóbb, mint bármelyik premier plánban mutatott szexjelenet.

 

 

 

 

Szabó Dominik

 

Házassági történet (Marriage Story, rendezte: Noah Baumbach)

 

Valahogy olyan érzésem van, hogy nem volt egy zseniálisan jó filmes év a 2019, pedig visszanézve, hogy miket láttam, olyan nagyon nem lehet okom a panaszra. Az ugyanakkor biztos, hogy nem találkoztam olyan alkotással, ami azonnal a kedvenceim közé került volna – de ami a legjobban megközelítette ezt, az biztosan a Házassági történet. Pedig látszólag rém egyszerű az egész: egy házaspár válni készül. Mégis ritkán látni annyi feszültséget, szorongást, fájdalmat, magányt és szeretetet a vásznon, mint ebben a bő két órában. Egyszerre megrázó és csodálatos nézni ezt a két embert, ahogy kibomlik előttünk az életük – ahogy sorsukon keresztül egy hangányit közelebb jutunk ahhoz, hogy mi is valójában az élet.

 

 

 

Szabó Sarolta

 

Rocketman (Rocketman, rendezte: Dexter Fletcher)

 

Az Elton Johnról szóló „életrajzi” film mindent tartalmaz, amiért papírforma szerint utálnom kellene: így például sokadik musical egy végeláthatatlan sorban; tele van giccsel; és nem utolsó sorban „életrajzi” film, ahelyett, hogy életrajzi lenne. Ezen összetevőket azonban sikerült a film alkotóinak olyan arányban adagolni, hogy – minden hibája és a nem épp könnyed téma ellenére – a végeredmény 2019 számomra messze legszórakoztatóbb mozifilmje lett. Hihetetlen, de tény, hogy több mint hat hónappal a megtekintése után is be-beugranak jelenetek, sorok, jelmezek, vagy épp Taron Egerton fantasztikus színészi alakítása, és ugyanúgy vigyorodom el rajtuk, mint amikor épp sétáltam kifele a moziból. Ez szerintem sokkal többet mond egy zenészről készült film hatásáról, mint az, hogy azóta végtelenítve hallgatom a Best Of Elton John-t (ami nem mellesleg, szintén tény!)

 

 

 

Uzseka Norbert

 

A szavak ereje (Sometimes, Always, Never, rendezte: Carl Hunter)

 

Ritkán jutottam el moziba ebben az évben, még ritkábban ért igazán jó élmény, de A szavak ereje nagyon betalált. Mélységesen emberi film a zseniális Bill Nighyval a főszerepben, aki egy kétgyermekes apát játszik – mely gyermekek közül az egyik valaha rég egyszer csak kisétált az ajtón, és soha többé nem látták. A film azonban nem elsősorban erről a fiúról szól, sokkal inkább a másikról, és hogy az apjával ketten hogyan küzdöttek meg a veszteséggel és egymással. Gyönyörű, néha szívszakító, máskor könnyesen kacagós film.