Főkép

Nehéz Tarantino munkásságáról elfogulatlanul írni. Frappáns dialógusai, emlékezetes karakterei, meglepő zeneválasztása és abszurd, túlzó humora képes egyfajta gyermeki örömöt és lelkesedést kiváltani nézőiből. A posztmodern mítoszteremtőt a filmrajongók élő legendának kiáltották ki; a rendezőisten újonnan megjelenő filmjeit minden alkalommal zászlós menet kíséri. Most sincs ez másképp, a filmkultúra jelenleg ismét Tarantino-lázban ég. Ilyenkor a mozi szerelmeseinek emlékezetében újra meg újra leperegnek a mester megkerülhetetlen klasszikusainak képsorai – Jules vérfagyasztó monológja, a menyasszony kiképzése, a barlangból előmászó „medvezsidó”, Christophe Waltz cinikus mosolya és még hosszan sorolni lehetne – ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni a Ponyvaregényt követő fájóan középszerű Jackie Brownról és a Kill Billek után három évvel megjelenő, trashfilm kategóriába sorolható Halálbiztosról. Pedig a Volt egyszer egy… Hollywood megtekintéséhez érdemes elsősorban a rendező ezen referenciáit felelevenítenünk.

 

Quentin legutóbbi filmje ugyanis nem igazán bővelkedik a tőle megszokott stiláris jegyekben. Gondosan felépített karaktereit nem ütközteti folyamatosan egymással emlékezetes szópárbajok közepette, hanem elválasztja és párhuzamosan futtatja cselekményszálaikat, amint azok – kényszerből, vagy önszántukból – egy „új világ” felfedezésére indulnak. Ricknek (Leonardo DiCaprio), a szakmájából kiöregedő színésznek helyt kell állnia a megújuló Hollywoodban, míg kaszkadőre, Cliff (Brad Pitt) egy fiatal hippi lánynak (Margaret Qualley) segít hazajutni egy számára (már) ismeretlen vidékre. Mindeközben a Margot Robbie alakította Sharon Tate életéből is láthatunk epizódokat, például amint beül legújabb filmjének vetítésére, hogy a közönség reakcióját felmérje. Úgy tűnik Tarantino a konfliktusoktól, különböző karakterek közt folyamatosan izzó „levegőtől” és a dialógus-központúságtól egy szűkszavúbb, higgadtabb történetmesélés felé fordul és látszólag nagyobb hangsúlyt helyez filmjének vizualitására, mint korábban.

 

Ez a vizualitás aligha jelent újszerű, formabontó kamerakezelést; Tarantino és operatőre, Robert Richardson a hatvanas évek álomgyárának képi világát akarta minden lehetséges eszközzel megidézni, legyen szó a plánhasználatról, a kameramozgásokról vagy a közbeékelt, újra forgatott televíziós sorozatok és filmklasszikusok egyes jeleneteiről. Az eltérő médiumú, műfajú és formai világú részletek beépítése helyenként érdekes, paradox helyzeteket eredményez.

 

Margot Robbie önmagát nézi a moziban (kapunk is róla egy olyan beállítást, mintha a nézőtéren előttünk foglalna helyet), ám a filmbeli vásznon megjelenő karakter a valódi Sharon Tate a The Wrecking Crew című filmből. Tarantino igyekszik zavarba hozni ezzel a nézőt, és egy másik jelenetben Robbie-t az említett film eredeti posztere elé állítja, felhívva ezzel a figyelmet az eltérésekre. Emellett Rick Daltont több alkalommal látjuk egyrészt a filmen belüli forgatásokon (színes, széles képen), másrészt ezek végeredményeiben, fekete-fehér, 4:3-as képarányú keretek közé zárt formában, ám egy idő után a kétféle vizualitás közti határok elmosódnak. Ricket a film valós idejét jelző, modernebb képi világban látjuk, de a kamera már nem a filmen belüli film elkészítését szemléli, hanem a helyszínen lévő kameramanok által rögzített snittekbe helyezkedik. Az éppen készülő film tehát a vásznon elkészült film formájában jelenik meg.

 

A film egészéről azonban elmondható, hogy a „tarantinós” feszültségkeltés és fekete humor mögül, avagy pont ezek hiánya folytán előbukkan a rendező öncélú retrózó hajlama és az exploitation műfaj iránti vonzalma. Tarantino hatvanas-hetvenes évek filmjei iránt táplált imádatát eddig mindig kiegészítette egy sajátos és izgalmas történetvezetés, a Volt egyszer egy... Hollywoodból azonban pont ez hiányzik; marad az elfogult rajongás. Persze értjük, mire utal Tarantino alkotása; a jól ismert „Volt egyszer egy...” című filmek mintáját követve bukásról és újjászületésről mesél, melynek következményét, az elkövetkező korszakot még nem ismerjük. A tetőponthoz vezető utat, az expozíciót és a (látszólagos) bonyodalmat véleményem szerint nem sikerült érdekfeszítővé tennie a rendezőnek; hosszan elnyújtott, gag-szerű epizódokon kell átvergődnünk, hogy a kielégítő, végső leszámoláshoz eljutva aztán keserédes mosollyal hagyjuk el a mozitermet.

 

A Volt egyszer egy.. Hollywood nem rossz mozi, de egyrészt az említett „új (film)világ születése” tematikát a rendező nem tudta lebilincselő jelenetekkel, vagy izgalmas allegorikus tálalással és szimbólum-vadászattal élvezetessé tenni, másrészt elkeserítő élményként hat, hogy a valaha hallatlanul progresszív Quentin Tarantino, a Ponyvaregény rendezője nem képes és nem is akar betekintés nyújtani a jövőbe, helyette az Aljas nyolcas után még egy körre elvisz bennünket nyikorgó nosztalgiavonatával.