Főkép

Vannak bizonyos „hívószavak”, amelyeket ha egy-egy könyv kapcsán meglátok, szinte biztos, hogy felkeltik az érdeklődésemet. Az egyik ilyen a Gulag. Nem állítom, hogy minden eddig megjelent témába vágó művet elolvastam már, inkább igyekszem sorra venni azokat, amelyek kiemelkednek a gulagregények közül. Ez az úgynevezett kiemelés természetesen nem feltétlenül általános érvényű: nem biztos, hogy amit én fontosnak ítélek, azt a közvélemény szintén.

 

Mit is várok tehát én egy gulagregénytől? Semmiképpen nem azt, hogy olyan információkkal szolgáljon, amiket már úgyis tudok: hány embert hurcoltak el és miért, mennyit szenvedtek, éheztek, túlélték-e vagy sem, és így tovább. Ahhoz, hogy felcsillanjon a szemem és akarjam azt a könyvet, kell valami plusz adalék a szokásos tényeken kívül. Levan Berdzenisvili regényétől mindezt maximálisan megkaptam.

 

Ezúttal az alcím volt az, amire felfigyeltem (A Gulag utolsó napjai), illetve a könyvborítón található mondat: „Életem legjobb időszaka volt”. Rögtön kíváncsivá tett, hogy ki ez a Levan Berdzenisvili és hogyan érezhette magát jól egy ilyen helyen. Már az első fejezetben elárulja nekünk, hogy „jobb periódus egyszerűen nem volt az életemben – soha többé nem voltak körülöttem olyan emberek, mint akiket oly nagy buzgalommal gyűjtött be akkor a KGB.” De én még mindig nem értettem, hogy mitől ilyen „happy” minden, amíg el nem kezdtem szép sorban olvasni a fejezeteket, amelyek valójában nem is magáról Berdzenisviliről, hanem inkább a fogolytársairól szólnak.

 

Olyan kivételes személyiségekkel (és egyéniségekkel) töltötte együtt a büntetését, akiknek a társaságában élvezet volt együtt lenni. Többségüket a „hét plusz öt” (hét év szigorított munkatábor és öt év száműzetés) büntetéssel sújtották, de senkin nem lehetett érezni, hogy teljes letargiába, vagy akárcsak kétségbe esett volna. A napi normájuk 92 pár egyujjas munkáskesztyű elkészítése volt, ha azt teljesítették, utána azt kezdhettek a szabadidejükkel, amit csak akartak: költészeti est, novellaíró verseny, szókratészi párbeszédek lefolytatása, éneklés, filozofálgatás – csak néhány példa a tevékenységeik repertoárjából.

 

Valóban illusztris társaság gyűlt itt össze, és számomra az egyik legérdekesebb karakter Gregorij Pavlovics Homizuri, a számok mestere volt, aki folyton számokkal foglalatoskodott. Az életében valahogy visszatérő szám volt a 26. (Az otthoni telefonszáma is 26-tal kezdődött, sőt, a számok összege is 26-ra jött ki, és mikor megváltoztatták a telefonszámát, a számok összege akkor sem változott.) Így aztán a zónatársai a 26 helyett egyre inkább a homizuri kifejezést kezdték használni: kinek hány homizuri foga van, kit hány homizurira ítéltek, és így tovább. Rajta kívül taxisofőr, pszichológus, a szovjet légierő őrnagya és sokan mások is helyet kapnak a kötetben.

 

Kedveltem még Vagyim Anatoljevics Jankovot is, aki „végzettsége szerint matematikus, a valóságban azonban egyszerre topológus, filológus, matematikus, fizikus, vegyész, […] csupa -us meg -ész…” El is nevezték Usmegésznek. Amint ezekből az apró érdekességekből is látható, a regény hangvétele inkább vidám, mint borús. Külön élveztem a szókratészi dialógusokat, amelyeket a foglyok egymás között folytattak. Furán hangzik, de legszívesebben magam is részt vettem volna ezeken (és a többi „rendezvényeiken”), annyira szórakoztatóak voltak.

 

A szöveg szerkezetéből eredően (minden fejezet más-más szereplőről szól) nehéz a kötetet műfajilag egyértelműen a regény kategóriájába sorolni, nevezhetnénk akár novellaciklusnak is.

 

A Sztálin halálának évében született grúz szerző az illegális Grúz Köztársasági Párt alapító tagja. Szovjetellenes agitáció és propaganda vádjával tartóztatták le és három évet töltött a munkatáborban, a „zónában”. A Szent Sötétség egyfajta tiszteletadás a sorstársainak, többségük még ma is él szerte a világban. Aki kíváncsi, hogyan lehet derűsnek maradni, miközben mardos az éhség, hogyan lehet szemrebbenés nélkül túlélni a Gulagot, az mindenképpen vegye kézbe ezt a remek, fizikailag is szemet gyönyörködtető kötetet.