Főkép

Miután megnézek egy filmet, egy-egy sorozatrészt a kilencvenes vagy a kétezres évek kínálatából rendre úgy érzem magam, mintha két hetes, pihentető nyaralásról tértem volna vissza a mindennapokba. Gondolkodtam, hogy mi lehet az oka és rá kellett jönnöm, hogy a csodás gyermekkorom az. A kilencvenes és a kétezres években voltam gyermek, így az akkori filmek, sorozatok kedves emlékeket idéznek fel bennem. Más a nyelvezet, a külcsíny (a szereplők ruhái szívetmelengetők), hiányoznak vagy éppen még csak kezdetlegesek a filmes effektek, a cselekmény általábban lassabban bontakozik ki, máshol vannak a hangsúlyok, a technikai kütyük bűvölete pedig még nem hódított teret. Sokszor igazabbnak érzem ezeket az alkotásokat, mint a mostaniakat. Én ebben az időszakan voltam kicsilány, így ez a világ vált számomra biztonságot jelentővé és széppé. Időről időre felsejlik benne a vágy az ilyesfajta időutazásra.

 

Pár hónappal ezelőtt – hallgatva nosztalgiára vágyó énemre – a következő preferenciáik mentén választottam: vágytam valamire, ami nem ebből az évtizedből való; valamire, ahol az emberek igazak, mert nincs más választásuk; valamire, amiben egyszerre van kaland és mély pszichológiai tartalom is. Így találtam rá a Lostra, magyar fordításban Eltűntekre vagy Pokoli édenre.

 

A szüleim annak idején nézték a sorozatot, így egy-két jelenetet én is elkaptam belőle, de az alapsztorin kívül más nem nagyon maradt meg. De mi is a kiindulópont? Az Oceanic Airlines 815-ös Ausztrália-Los Angeles vonalon közlekedő járata rejtélyes körülmények között letér a megszokott útvonalról és lezuhan. A túlélők között van gerincsebész, zenész, csaló, szökevény, lottónyertes, kismama, iraki katona, balett-tanár, egy dobozgyár mozgássérült alkalmazottja és még sorolhatnám.  A sorozat elsősorban a túlélők trópusi szigeten töltött napjait kíséri végig, miközben részről-részre megismerhetjük múltjukat, motivációikat. Számomra elképesztően izgalmas, hogyan kezd negyvenegynéhány ember együttműködni és kialakítani egy minitársadalmat. Ahogyan az is, hogy amíg a legtöbbek legfőbb vágya a sziget elhagyása, addig vannak, akik legszívesebben maradnának.

 

A sorozat nagy érdeme, hogy egyszerre 10-15 főszereplővel operál, ami eredményezhetne teljes káoszt és felületességet, itt azonban nem ez történik: a történetszálak szépen összefonódnak, egységet alkotnak úgy, hogy közben az egyes szereplők személyes, lelki háttere is kibontakozik.  

 

Mindeközben olyan kérdések merülnek fel, mint a sors, a tudomány, a hit, a csodák és a gonosz létezése, a szerelem, a barátság, a házasság, az anyaság, az apa-fia kapcsolat, az önhibáztatás, a drogfüggőség, a mentális problémák, a mindennapi életből való folytonos menekülés, a hatalmi harcok, a bűn, a bűnhődés és a megbocsátás.. A sorozat egyszerre tud végtelenül komoly témákat boncolgatni és megnevettetni, szórakoztatni.

 

Különleges továbbá, hogy a sziget sem egy egyszerű, lakatlan trópusi paradicsom, hanem olyan, mintha önálló, misztikus élőlény lenne. Az idő előrehaladtával pedig az is kiderül, hogy a túlélőkön kívül mások is tartózkodnak a szigeten, ami újabb bonyodalmakat eredményez..

 

Ajánlómat a sorozat hatására bennem megfogalmazódott legfontosabb kérdéssel zárnám: vajon mit tesz a sziget? Bezár vagy felszabadít?