Foglyok

Deák Kristóf már a két évvel ezelőtti, Mindenki című rövidfilmjével is az intézményesített cenzúra ellen emelt szót, amiért el is nyerte az Oscar-díjat. De vajon mire számíthatunk, ha az alkotó saját bevallása szerint is meglehetősen rövid idő alatt, ám hosszabb terjedelemben értekezhet ugyanerről a témáról? Nos, a válaszhoz elég, ha december 28-án este fél nyolckor a Duna TV-re kapcsol a kedves érdeklődő, ugyanis Deák első „egész estés” rendezését meglehetősen limitált lehetőségünk van moziban megtekinteni, már ha egyáltalán. Mármint nekem volt, hála az égnek, mert (feltételezem, hogy) kötöttebb büdzsé ide, időbeli nyomás oda, a rendező rendkívül elegánsan, szélesvásznat érdemlő szinten nyúlt a satu prései közé rekedt kisember-nemzet drámájához.

1951 nyarán járunk, amikor is csúcsra jár a „csengőfrász”, vagyis bárkit, bármikor elvihetnek az Államvédelmi Hatóság, röviden ÁVO emberei egy kellemes beszélgetésre az akkor még Népköztársaság útjának hívott Andrássy út 60-ba. A folyamat valahogy így nézett ki: lefüggönyözött Volga/Pobeda hajnalban a ház előtt megáll, verőember ébreszt, áldozat kocsiba beül, innentől pedig a kínzások hogyanja és mikéntje a vallató fantáziájára volt bízva, ami maradjunk annyiban, hogy többnyire igen kreatívnak bizonyult.

A Foglyok főszereplői, Gaálék rendszer- illetve társadalomidegenek, ugyanis módos sorból származnak, tehát amikor az ÁVO ügynökei egy bizonyos személyt keresve szinte rájuk törik az ajtót, kénytelen-kelletlen tűrik a Rákosi-rendszer ki tudja hányadik pofonját. A hatalom gyanúsnak bélyegzi őket, tehát nem védi őket az ártatlanság vélelme, felmentésükért nekik kell megdolgozniuk az ideológiával felvérezett elnyomó zsarnoksággal szemben. Bárki, aki kapcsolatba kerül velük, gyanússá válik, márpedig még az efféléknek is van családjuk, keresik őket barátok, ismerősök – vesztükre, ugyanis a fekete öltönyösök beveszik magukat az omladozó társasház lakásába, és aki Gaálékhoz érkezik, azt magába olvasztja ez a terror-kisgömböc.

Szamosi Zsófia és Fekete Ernő sztoikus visszafogottsággal játsszák a proletariátus ellenségének bélyegzett házaspárt, akiknek munkásszállóvá válik egykor polgári értékeket őrző, talán teremtő lakása, míg a többi vendég jelleme széles palettát fed le. Elfér ebben az izzadságszagú, ötéves babot főzelékké kotyvasztó kényszerközösségben egymás mellett a bátor, eszes idealista, a szervilis hazárdőr, valamint a rendet fenntartó egyszerű fogaskerék egyaránt, a rendszernek mindegy: mindenkit utolér, és kisajtolja belőle legigazibb, időnként legrosszabb valójukat.

Deák filmje ügyesen lavírozik a stílusok közt, nem akar dokumentarista részletességűvé válni, mégsem hat hiteltelennek. A humor szerintem hol működik, hol nem, de jelenléte alapvetően játékfilmet nézve feltétlenül indokoltnak tűnik, a karaktereken pedig pont annyit időzik a kamera, amennyi dramaturgiailag indokolt. A Radnóti Színház gárdája kitett magáért – különösen Sodró Eliza játékát emelném ki, aki központi eleme ennek a népes társaságnak, egyúttal főszereplője is a filmnek, habár meglepő módon ez nem feltétlenül válik azonnal egyértelművé. Talán csak a zene keltett bennem feleslegesen „televíziós” érzetet helyenként, de ezzel bőven együtt tudtam élni.

Mint már említettem, a Foglyokat a Duna TV fogja vetíteni december 28-án este, vagyis ne várjunk kábeltévés szabatosságot, formabontó megoldásokat a készítőktől, ugyanakkor lehetőségeiken belül kimagasló eredményt produkáltak, ami bőven megéri azt a bő másfél órát az életünkből, amiért – az adón kívül, nyilván – reklámszünet-mentesen fizetünk érte. Érdekes lenne utánajárni, mi történt valójában azokban a lakásokban, amik a történet igazságalapját képző Államhatósági csapdák helyszínét adták, azonban ennek felderítése sajnos kívül esik a lehetőségeimen. A lezáráskor mindenesetre kapunk némi iránymutatást, ami egyszerre felemelő és elszomorító. Hogy milyen érzés lesz majd karácsony utóján, a készüléket kikapcsolva elgondolkodni világunk alakulásán, az maradjon meg egyelőre a Foglyok rejtett üzenetének.