Weiner Sennyey Tibor: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve

A közelmúltban jelent meg Weiner Sennyey Tibor könyve, a Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és művének második (javított, bővített) kiadása, melyet többek között – és elsőként – a Petőfi Irodalmi Múzeumban is bemutatott, és én, mint lelkes Hamvas Béla-olvasó, természetesen az utolsó sorok valamelyikébe odapréseltem magam. A kezdés picit megcsúszott, illetve a Vörös-szalon is túlcsordult az érdeklődők egymáson épp át nem taposó, de kellőképpen elhivatott tömegétől, amire mindkét előadó, a szerző és Szőcs Géza is tett egy-egy szellemes megjegyzést itt-ott az esemény során, viszont ezek ellenére, vagy éppen ezen – máskülönben talán kellemetlen – körülmények folytán a bemutató kellemes hangulatban zajlott.

Úgy mentem oda, hogy Hamvas Béla-szakértőként fogok eljönni, de ezen a ponton megint meglepetést okozott a két művész beszélgetése, ugyanis a száraz szakmaiságot olyan messziről elkerülték, hogy az előadást megelőző kvázi fogadkozás a rövid és tömör összefoglalás mellett, most visszagondolva, már viccesnek tetszik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szakmaiatlan volt vagy hiteltelen, szó sincs ilyesmiről, csupán az esemény jellege nyert egy teljesen más és nem kevésbé létjogosult értelmet ezzel, ugyanis, mint később rájöttem, nagyon helyesen, nem egy életműelemző előadásra került sor, hanem egy afféle élménybeszámolóra, sztorizgatásra és kellemes emlékeken való elidőzésre.

Nagy hangsúlyt fektettek a szerző abbéli dicséretére – amit természetesen minduntalan elhárított –, hogy ledöntötte a Hamvas Bélát és az ő életművét szerencsétlen módon körülvevő, helyesebben ebből táplálkozó tabut. Ez nekem teljes újdonságként hatott, már csak abból a szempontból is, hogy jómagam sosem tapasztaltam hasonlót vele kapcsolatban, sem olyasmit, hogy az emberek kínosan feszengenének a széken, ha megemlítjük, avagy kerülnék a témát. Ez bizonyára azért lehet, mert teljesen más területen tevékenykedem, meglepett tehát a dolog. Ezen a vonalon továbbhaladva sor került a tananyagok Hamvas Bélát nélkülöző magatartásának helytelenítésére, a magyar és különösen az irodalmi közélet máig ható – de annál régebbről indult – Hamvas Béla iránti érdektelenségét, avagy meg nem értettségét más nemzetek ennek szöges ellentétét mutató viszonyulásával való párba állításra, és némiképp a szerző szerepének latolgatására mindezek remélt megváltozásának kapcsán.

A fő téma mégis Hamvas Béla munkássága körül forgott, de mint említettem, nem elemzés vagy értékelés szinten, sokkal inkább egy olyan ember lelkes áradozásának hatását keltve, mint aki teljesen odavan valami rendkívül érdekes dologért, és személyes ügyének tekinti ezt másoknak is megmutatni, és, az előbb említettek fényében, szerintem ez a legjobb dolog, amit ezzel kapcsolatban csinálni lehet. Miközben nagy egyetértéssel azon sajnálkoztunk mi, a közönség az előadókkal, hogy mily kevésre értékelik Hamvas Bélát hazánkban, és milyen kellemetlen az, hogy másutt, például Szlovákiában (ami gyakori – illetve talán egyetlen – példa volt) pedig jelentősen elfogadottabb, avagy megértettebb, többször eszembe jutott, hogy ha mindez így van, ha mindez igaz, akkor ő mégis mit tett ez ellen? De nem is kellett sokat várni a válaszra, sőt, az előadók maguk hozták fel, illetve illesztették a szerző érdemeinek sorába azt, hogy: megírta ezt a könyvet.

Ugyanakkor én nem ezt a következtetést vontam le belőle; szerény véleményem szerint a legjobbat azzal tett a szerző, hogy nem száraz szakmai előadást tartott, hanem hogy lelkesen beszélt mind Hamvasról, mind saját viszonyáról a saját könyvéhez, illetve az íróhoz és az ő munkásságához. Talán nem vagyok egyedül azzal az élménnyel, hogy mások lelkes beszéde és önfeledt érdeklődése valami iránt engem is magával sodor, vagy ha el nem is sodor, de mindenképpen belevés a fejembe egy érzést az adott dologgal kapcsolatban. Egy ennyire megosztó író kapcsán, mint amilyen Hamvas Béla is volt, jobbat tényleg nem tehet az ember, ha meg akarja kedveltetni, és olvastatni akarja az emberekkel, mint hogy körbejár az országban, és valamilyen indokkal az érdeklődők elé tárja saját élményeit. Esetünkben ez az indok, vagy ha úgy tetszik, ürügy, nem volt más, mint saját könyve, ami valljuk be, elég erős alapot kölcsönöz.

Kicsit belekóstolván, milyen is volt, mikor Weiner Sennyey Tibor Hamvasról beszélt, idézek – ködös emlékezetemből – egy rövid részt. A szerző éppen Hamvas Béla zenéhez való viszonyáról értekezett, amikor közbeszúrt egy rövid felolvasást a kötet egyik esszéjéből, melyben azt taglalta, hogy ha ő úgy szeretné átadni az író zenéhez való viszonyulását, hogy utána nem forgolódik egész éjjel álmatlanul, akkor azt mindenképpen annak kedvelt zenéinek meghallgatásával tenné. Mégsem ez volt az igazán különleges benne – persze nem elhanyagolható részletességgel járt utána és állította össze meg nem értett írónk zenei ízlését lefedő kollekcióját, melyet a kötetben olvashatunk is –, hanem hogy ezt mind úgy adta elő, illetve írta le, mintha csak A bor filozófiájából idézné. Elmesélte, hogyan és hol – különösen, hogy hol (!) – hallgatnák, kikkel, mennyi ideig, mit innának, ennének és mit olvasnának fel hozzá, amik sorrendje szintén nem elhanyagolható, és mivel zárnák, illetve ő mivel zárna minden résztvevő távozása és hazaérkezése után. Még annak is szentelt néhány sort – percet –, hogy miért éppen bakelitről volna érdemes – kötelező – hallgatni ezeket a szólamokat, és ha másból még nem is eléggé, ebből mindenképpen árad(t) a Hamvastól megismert erélyes „ezt és ezt, így és így” -hozzáállás.

Mindezt az egész kötetről is elmondhatnám, sőt, meg lehetne próbálkozni annak kidolgozásával is, hogy Weiner Sennyey Tibor Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve című könyvét hogyan, hol és mikor, és természetesen, hogy kikkel kéne olvasni. Szerintem bravúros teljesítmény az, hogy egy időben mutatja be az író életét és művét annak ezerarcú és egyszerű volta felől megközelítve, és imitálja is nagyra becsült alanyának irodalmi stílusát. Csupán néhol éreztem annyit a kötettel kapcsolatban, hogy esszéjellege némiképp tolakodó, és a feldolgozott témák fontossága helyenként túlmutat az elvárt hitelességen – ilyenkor viszont jelentősen túlmutat, ez meglehetősen „hamvasbélássá” tette. (Mindössze zárójelben, de egy-két helyen egy-két lektori közbeavatkozás igazán nem ártana a szövegnek.)

Zárásképpen – mert az előzővel csak nem lehet – annyit mondanék, hogy mind Hamvas Bélát, mind Weiner Sennyey Tibort ajánlom olvasásra (vannak ám más művei is!). Nem délutáni leeresztésre kell tervezni – ha már itt tartunk, sokkal inkább pukkadásra –, mindkettejüknél vannak átlépni való küszöbök az olvasó részéről, de ezt hamar tudjuk magunk mögött, és akkor lehet sodródni. Az érdeklődőknek érdemes figyelni a szerző Facebook-oldalát nagyszabású könyvturnéjának állomásaiért.