Főkép

„Konferenciánk feladata tehát hármas: elemeznünk kell a fenyegető veszély okait ahhoz, hogy a jelen helyzetről helyes diagnózist állíthassunk fel, s megtalálhassuk a lehetséges megoldásokat.”

 

Csupán néhány hónapja olvastam Arthur Koestler Sötétség délben című regényének újrafordítását, amely eléggé meghatározó olvasmány volt számomra. Amikor megláttam, hogy a Joshua Könyvek kiadó gondozásában először jelenik meg magyarul az 1972-ben írt Szajhák című műve, tudtam, hogy ezt nem szabad kihagynom.

 

A cím meglehetősen becsapós, hiszen ez a regény korántsem örömlányokról szól, hanem az úgynevezett akadémikus szajhákról. Ezek azok a – világszerte ismert – tudósok, akadémikusok, akik gyakran vesznek részt konferenciákon, szimpóziumokon. (Makovecz Benjamin az eredeti cím, The Call Girls szó szerinti fordítása helyett inkább ezt választotta, ami szerintem sokkal figyelemfelkeltőbb megoldás.)

 

Egy tizenkét főből álló tudóscsoport – antropológus, zoológus, fizikus, mindenféle tudományterület képviselője – a Nobel-díjas atomfizikus, Szolovjev irányításával (és kezdeményezésére) egy konferencia keretében olyan megoldásokat szándékoznak felvázolni, amely az emberiség megmentésére irányul. A szimpózium a Fennmaradás Lehetőségeinek Elemzése címet kapta. A rendezvényre egy – veszélyes útszakaszon megközelíthető – alpesi falu Kongresshaus-ában került sor. Hat nap áll a résztvevők rendelkezésére, hogy céljaikat teljesíthessék.

 

No, de mik ezek a problémák, amelyeket orvosolni szükséges? Népességrobbanás, nukleáris fenyegetés, a lakosság tömeges vándorlása a városokba, levegő-, víz- és termőföld-szennyezettség, a tömegkommunikáció és média ellentmondásos volta (inkább ellentéteket szülnek ahelyett, hogy szövetségeket kovácsolnának)... Csupa olyan veszély, amely a mai korra is éppúgy érvényes, mint a közel félévszázaddal ezelőtti időszakra. (Sőt, talán most még bővülne is az a 10 pont, amelyet maga Szolovjev vázolt a nyitóbeszédében.)

 

A mű további részében a meghívottak saját szakterületükre vonatkozóan tartják meg előadásaikat, amit aztán a jelenlévőkkel megvitatnak. De nem véletlenül Tragikomédia a mű alcíme – sejteni engedi a végkifejletet. Néhány nap után maga az ötletgazda tudóst is kétségek gyötrik: vajon jó embereket hívott-e meg, összejövetelük beteljesíti-e a célját.

 

Bevallom őszintén, egy picit izgultam, hogy mennyire köti le a figyelmemet ez a kongresszus előadásaira épülő kisregény. De én magam is meglepődtem, mennyire érdekes és szokatlan megoldásokat vázoltak fel: fogamzásgátló keverése az ivóvízbe, elektródák beépítése az agyba, amit aztán egy műszerrel vezérelnek, vagy nyomáscsökkentő plasztikbúra helyezése a várandós kismamák pocakjára, amely megszünteti a magzatok oxigénhiányát, s ezáltal szuperintelligenciájú csecsemők születhetnek. Valljuk be, ezek tényleg elég radikális, szürreális és egyben parodisztikus és szatirikus ötletek.  

 

A szerző sorait olvasva elgondolkodtam azon, hogy ha már egy ilyen elit, nagytudású társaság sem tud megoldást találni arra, hogy az ember ne rohanjon a vesztébe és ne semmisítse meg önmagát, akkor itt már tényleg nagy a baj. Vegyük észre végre, hogy a Földünk bajban van, és az emberiség maga alatt vágja a fát. Apró dolgokkal is segíthetünk rajta (nem pazaroljuk a Föld készleteit, ne termeljünk annyi szemetet és így tovább), ne várjunk arra, hogy a tudósok majd helyettünk megoldják a problémáinkat. Számomra ez volt a regény tanulsága.

 

Valószínűleg nem ez Arthur Koestler legnépszerűbb műve, személy szerint nekem is jobban tetszett a cikkem elején említett regénye, mindazonáltal mégis fontos olvasmánynak tartom, amelyet jó lenne, ha sokan elolvasnának, hogy minél több ember megálljon egy pillanatra és elgondolkozzon a bolygónk sorsán.