Főkép

Süti- és fegyverrajongó bérgyilkosok, vietkong vámpírok, Lincoln életre kelt gigantikus szobra, valamint egy tízéves fiú, akiben benne van Gavrilo Princip DNS-e – újra itt Az Esernyő Akadémia, a legőrültebb, legabszurdabb és legfurcsább szuperhősös sorozat, ami itthon napvilágot látott. Legutóbb alig tudták megakadályozni az apokalipszist, most újra harcba kell szállniuk a világ megmentéséért. Vagy Kennedy meggyilkolásáért? Veszélyben ugyanis a tér-idő, így titokzatos ügynökök és egy aranyhal kéri a segítségüket vagy talán próbálja megakadályozni, hogy segítsenek. Mindehhez ráadásul köze van Ötösnek, akiről újfent senki sem tudja, hogy éppen merre van...

 

Aki esetleg aggódott volna, hogy a meglehetősen kaotikus első rész után a folytatás majd jelentős gesztusokat tesz a mainstream történetmesélés és a kiegyensúlyozott ötletadagolás felé, azt muszáj megnyugtatnom: a Dallas talán még a Apokalipszis szvitnél is szerteágazóbb és szédültebb. Gyakorlatilag oldalanként újabb és újabb furcsa ötletek érnek minket, melyek között elsőre sokszor az összefüggés sem egyértelmű, de ilyenkor nem szabad pánikba esni, haladni kell tovább az áramlattal, majd idővel visszamenőleg is minden kitisztul (vagy nem). Bár az első pár oldal még inkább egyfajta visszatekintés az előző kötet utáni eseményekre, ahogy beindul a cselekmény, úgy vált gyorsabb és gyorsabb tempóra – nincs idő nézelődni vagy elmerülni az aktuális helyzetben, az Esernyő Akadémia tagjainak szembe kell nézniük Lincolnnal, egy parkolónyi időügynökkel vagy netán önmagukkal. Egyik sem egy könnyed program.

 

A legszokatlanabb a mostani kötetben még csak nem is a sütirajongó bérgyilkos-duó, hanem az a stílus, ahogy Gerard Way a valóságos Amerikát és a képregényes káoszt vegyíti. Hogy fér meg a ponyvaötletekből összeálló képregényes narratíva az amerikai álommal, Kennedy elnök meggyilkolásának történelmi erejével vagy a vietnámi háború össznépi megítélésével? Way mindent a saját nézőpontjára formál: még a Lincoln elleni merénylet újrajátszását is olyan környezetben jeleníti meg, hogy az teljesen más hatást kelt. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy ez a hatás mennyire másként érvényesül nálunk, ahol ezek az események nem képezik részét a nemzeti identitásnak. Innen a paródia, a szatíra inkább humor és képregényes szórakoztatás – kíváncsi lennék, hogy az amerikai olvasóknak miként csapódik le a történet ellentmondásossága, vakmerősége.

 

Minderre külön rétegként illeszkedik Gabriel Bá stílusa – Dave Stewart színezésével kombinálva még jobban kiemeli az események harsányságát, rajzfilmes-ponyvás komolytalanságát (csodálatos például Hazel és Cha Cha, a bérgyilkos-duó kinézete), egyben még ellentmondásosabbé teszi a valóság és a képregény kapcsolatát. Persze továbbra is nagyon élvezetes elmerülni ezekben a rajzokban, a szögletes-furcsa alakokban, a részletgazdagon kusza tablókban – no meg a lenyűgöző borítókban (a hatodik számé például fergeteges, ahogy vegyíti Kennedy-t és az Esernyő Akadémiát).

Nem tudom pontosan, hogy mi lehetett az oka, amiért a sorozat az indulásakor mindössze két kötetig jutott (a Dallas utolsó füzetét 2009-ben adták ki, azután a harmadik kötet, a Hotel Oblivion már csak 2018-ban kezdett megjelenni), de úgy érzem, bőven lenne lehetőség ezekben a karakterekben, ebben a világban és ebben a stílusban. Az Apokalipszis szvit még inkább az ismerkedés volt: nekünk a képregénnyel, a karaktereknek meg egymással – a Dallas-nál már sokkal inkább magára talált mindennek a hangja, amit simán el tudnám képzelni, hogy még sok-sok köteten keresztül olvasunk. Társadalomkritika, polgárpukkasztás, sérült szereplők, egy évszázad ponyvairodalmának legelborultabb ötletei: Az Esernyő Akadémia még mindig veszettül szórakoztató.