Főkép

Elég ritkán örülök annak a ténynek, hogy a hazai könyv- és képregénykiadást ilyen nagymértékben meghatározzák a filmes, illetve sorozatos adaptációk, azonban Az Esernyő Akadémia esetében csak lelkesedni tudok emiatt – meglehetősen biztos ugyanis, hogy a Netflix sorozata nélkül sosem vettem volna kézbe ezt a képregényt. Akármennyire is próbálok sok mindent olvasni, akármennyire is nyitott vagyok újdonságokra, sem Gerard Way, sem az eredeti kiadó, a Dark Horse Comics neve nem olyan erős hívószó számomra, így biztos elment volna mellettem... ami mindenképpen kár lett volna, tekintve, hogy milyen jól szórakoztam most a magyar kiadás olvasása után.

 

Pedig mostanra kezdtem azt érezni, hogy a szuperhősökkel kapcsolatban már szinte mindent elmondtak, amit lehet, sőt, a szuperhősök kifigurázásban is közel lehetetlen újat mutatni – erre itt van Az Esernyő Akadémia hét tagja, akik minden megmozdulásukkal rácáfolnak az előzetes gondolataimra. Hét szuperhős, akik közül az egyiknek nincs is szuperképessége... és amikor ezt az örökbefogadó apjuk a fejéhez vágja („Benned nincs semmi különleges!”), rögtön életre szóló traumákat okoz. No nem mintha a többiek olyan egészséges környezetben nevelkednének, aminek köszönhetően húsz évvel később, nevelőapjuk temetésén valahogy mégsem őszinte a gyászuk. Főleg, mert pár perccel később gyerekeket gyilkoló robotkukák jelennek meg a vidámparkban... és akkor még nem is szóltam arról, hogy három nap múlva beköszönt az apokalipszis.

 

Ha jelzőket kellene keresnem Az Esernyő Akadémiára, az első, ami eszembe jut, az a „féktelen”. Ez a száznyolcvan oldal gyakorlatilag egy megállás nélküli száguldás: döbbenetes mennyiségben ömlenek ránk az eszement ötletek, a zseniális poénok, a látványos akciók, és amikor egy pillanatra megtorpan, hogy mélyebben belenézzünk valamely figura lelki világába, utána megújult erővel folytatódik a pörgés. Ez a stílus pedig nagyon jól áll Gerard Way szereplőinek: annyi elborult megoldás, kreatívan abszurd pillanat szerepel a lapokon, hogy nem is lehetne máshogy megemészteni. Az egyik oldalon még az egyik gyerekből polipcsápok törnek elő, a következőn kiderül, hogy a szuperhős-gyerkőcök nevelője egy intelligens majom, a végén pedig emberek szakadnak ketté... nos, ez utóbbi talán mégsem annyira jópofa, de fontos jelzés: Az Esernyő Akadémia világától nem idegen az erőszak, sokszor egészen váratlan természetességgel tálalva.

 

Gerard Way ugyanolyan magabiztosan érzi magát a klasszikus sci-fi ponyvák világában, mint a szuperhős-toposzok között, ami egy nagyon szórakoztató kombinációt eredményez. Mégis, Az Esernyő Akadémiában az igazán fontosak mégis maguk a főszereplők: az a hét gyerek, akinek egy zseniális elmével és erős messiás-komplexussal megáldott (átkozott?) apa árnyékában kell felnőnie – és valahogy szuperhőssé válnia (már ha akarna...). Mindannyian traumatizálódtak valamilyen formában, viszont eltérő menekülőutakat választottak: ki meg akar felelni apjának és minden áron hőssé válni; ki inkább a hétköznapi életet szeretné; ki pedig a saját módszereivel hasznosítja a képességeit. Hét teljesen különböző jellem – de vajon hogyan tudnak összefogni, hogy megakadályozzák az apokalipszist?

 

Mindezt az egyveleget Gabriel Bá rajzai emelik még tökéletesebbé: némileg Mike Mignolára emlékeztető, szögletes stílusa elsőre furcsa is lehet, de nagyon jól illik az egyébként is eléggé eltúlzott történethez (ráadásul Mignolával ellentétben Gabriel Bának sokkal kevésbé tűnnek vázlatosnak-elnagyoltnak a rajzai, sőt, hátterekbe, figurák kidolgozásába nagyon sokat beletesz). Rajzfilmes, komolytalan hatást keltenek az illusztrációk, de a sci-fi ponyvák légköréhez valójában ez is kell – no meg Dave Stewart, akinek a színeit már a Hellboyoknál is nagyon csodáltam, és itt is érezhetően sokat ad hozzá a hangulathoz.

 

Nehéz megmondani, hogy mire is számíthat az, aki belekezd Az Esernyő Akadémiába. Az biztos, hogy hagyományos szuperhős-képregényt semmiképpen sem – itt a lelki sérült szereplők leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy valahogy feldolgozzák a nevelőapjuk halálát, és úgy, mellesleg, ha sikerül, még a világot is megmentsék. Közben pedig Gerard Way annyi elborult és szédült ötletet pakol bele a cselekménybe, amennyi csak belefér, aminek egy vicces-stílusos, lendületes és veszettül szórakoztató képregény lesz az eredménye. Akit az első oldalon szereplő pankrátor űrtintahal megrémít, az inkább máshol nézelődjön... mindenki másnak viszont kötelező olvasmány.