David Almond: A ​nap színe

David Almond egyike a legsikeresebb brit ifjúsági íróknak, ám nálunk, hiába volt több próbálkozás is, sosem lett közkedvelt. Valószínűleg túl mély dolgokkal foglalkozik a könyveiben, hogysem a honi nagyközönség rákapjon, de el tudom képzelni, hogy a szépirodalmat is szerető szülők a gyerekük kezébe adják a könyveit (a Skelliggel kezdve).

Nem is hittem volna, hogy ez a múlt évi könyve megjelenik magyarul, ám szerencsére tévedtem. Még ha egy-két dolgot én máshogy is oldottam volna meg a fordításban, a mondanivaló, a magával ragadó hangulat tökéletesen átjön. A nap színe magán viseli Almond írásainak jellegzetességeit, de talán még a megszokottnál is több benne az önéletrajzi és nosztalgikus elem. Bár nem tudom, nosztalgiának lehet-e nevezni, ha az emlékek nem egyszerűen felidéztetnek, de szinte minden érzékkel újra átélt élményként jelentkeznek. Szinte csak Ray Bradburyt tudnám említeni, aki hasonló erővel hívta elő a múltat belőlem. Függetlenül attól, mennyi közös is van az olvasott történet és a saját életem között – A nap színe esetében, már csak Almond korából fakadóan is, inkább olyan érzésem volt, mintha apám élményeit anyám érzékenységén keresztül olvasnám. És nagyon szeretném, ha Miyazaki mester filmet készítene belőle, mert annyira illene hozzá!

A történet főszereplőjét Davie-nek hívják, bár neki nincsenek testvérei, szemben Almonddal, viszont ő is még gyerekként veszíti el az apját. A regény egyetlen nyári napot mesél el, de abban aztán minden benne van, ami élet – noha halállal kezdődik. Nem Davie apjáéval, ő ekkor már a temetőben nyugszik, hanem a tyneside-i kisváros két, egymással rivalizáló családjának egyik tagjáéval. Aznap reggel Jimmy Killent holtan találják a lebontás alatt álló régi közösségi ház törmeléke között, és Davie is csak arra tud gondolni, amire mindenki más: biztos Zorro Craig volt az, Jimmy régi ellensége. Davie-t megrázza az esemény, s hogy látja is a holttestet, és mintegy kábulatban vándorútra indul.

Minden fejezet egy-egy találkozását, útja egy-egy állomását tárja elénk, ahogy végül felsétál a hegytetőre, ahonnan Northumberlandig is ellátni. Közben különféle kalandok esnek meg Davie-vel, olyanok, amelyek minden korabeli fiúval, de olyanok is, amik csak belül játszódnak le. Néha leül, és lerajzolja, amit tapasztal, néha elbeszélget a legkülönfélébb népekkel, és mindeközben elénk tárul egy talán elmúlt, talán mégis visszahozható világ, egy gyönyörű környék, ahol jó lehetett gyereknek lenni, egy közösség, amelyben az emberek ismerték egymást, amelyben valahogy mindenkinek van valami filozofikus gondolata (ez cseppet fura azért, bár nem elképzelhetetlen), amelyben helye van a legendáknak, szellemeknek, a zenének és költészetnek, de ugyanígy az erőszaknak is, múltban-jelenben egyaránt. Egybeszövődik itt tán nem is csak az észak-angol, de a skót-ír folklór az örök gyerekkorral és egy adott korszakkal, melyben Almond is felnőtt. S közben Davie az édesapjára is gondol, újra átél pillanatokat, melyeket vele töltött, és az olvasó néha nem tudja, mi valós, s mi képzeletbeli, de talán nem is számít. S mire leszáll az est, sok minden megváltozik.

A nap színe olyan témákról szól, melyekről, azt hinné az ember, már lehetetlen kliséktől mentesen írni vagy beszélni. De Almond nem is próbálja elkerülni a kliséket – nincs rá szüksége, mert ahogy ő ír, attól a gyermekkori élmények, a szülőkkel és barátokkal való kapcsolat, a felnőtté válás rítusai mind-mind olyan tisztán és valóságosan jelennek meg, akárha ő írna róluk először. A nyelvezete is egyszerű, mégis költői (s közben: a jelenidőben való meséléstől feszült is), és az egész regényből árad az élet csodája, varázsa, és az, hogy ez az írót és Davie-t milyen mélységesen lenyűgözi. S ami talán még fontosabb: vele az olvasót is.

Én legalábbis mindig úgy érzem, ha elolvasok egy újabb Almond-könyvet, hogy szinte megtisztít, és újra felnyitja a szemem az élet és az élők, a ránk hagyományozott világ és tudás döbbenetes szépségére. Lehet, hogy egy átlagos mai gyereknek ez túl sok, vagy nem elég izgalmas, vagy tudomisén, de ezt valahogy nem tudom elfogadni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Almond őket is megérinti – nem csak a felnőtt olvasókat, akik már tudják, mit veszítettek a múló évekkel, és akikre úgy hat majd ez a könyv, mint a napsütés, a nyár melege, a túl sok hidegben és sötétben töltött nap után.