Főkép

Talán sokan úgy gondolják, felesleges a holokauszttal foglalkozni, régen volt, ráadásul mindent megírtak már róla, amit lehetett. Én ezzel nem értek egyet: fontos, hogy újra és újra szembesüljünk az eseményekkel és a következményeivel; kell, hogy lássuk, a tetteknek milyen hatásai vannak öt, tíz, ötven év múlva. Erre vállalkozott Dacia Maraini olasz írónő, és a Végállomás Budapest című regényével véleményem szerint tökéletesen abszolválja ezt a feladatot.

 

Tíz évvel a második világháború után járunk, a hidegháború időszakában, ahol nincsenek logikus szabályrendszerek, minden ad hoc. Vagy átjutsz a határon, vagy nem. Ha kilencből kilencszer sikerült, a tizedik akkor is kérdéses. Ebben a miliőben ismerjük meg a főszereplőt, Amara Sironit, a fiatal, elvált olasz újságírónőt, aki a vasfüggöny túloldalára indul, hogy tudósítson a közhangulatról, a mindennapokról. A cikkek megírásával igazából a saját kutatását fedezi a külvilág előtt: gyermekkori szerelmét keresi, Emanuelét, akit Bécsből a łódźi gettóba hurcoltak, onnan pedig nagy valószínűséggel Auschwitzba került. Eleinte még érkeztek tőle levelek, majd egy füzetben összegyűjtve a gettóban írt naplója, és utána semmi. A lány útnak indul, hogy megkeresse a szerelmét, és újrakezdjék az életüket. A kutatás során barátokra lel, a félig magyar származású Hans és a Bécsben élő magyar könyvtáros, Oszkár segíti az útján.

 

Ez az utazás olyan, mint egy fejlődésregény: lassan haladnak az események, a végén pedig mindenki más ember lesz, mint volt. Akit a háború nem tört meg, azt a következmények megdolgozzák, hiába telt el tíz év a rémségek óta. Amara naiv, fiatal nőként (szinte inkább ábrándos lánygyermekként) száll fel a vonatra Olaszországban, hogy aztán megannyi szörnyűséggel találkozzon, és belássa: ideje lenne rátalálnia saját magára, elengednie a múltat és a jövő felé néznie. Az utazása során véletlenül belecsöppen az 1956-os forradalomba, Budapesten tartózkodik, amikor elfoglalják a rádió épületét, amikor a tankok végiggurulnak az utcákon. Testközelből tapasztalhatja meg a nélkülözést, a rettegést, az éhezést és a barátok elvesztését. Valahogy mégsem tud teljesen azonosulni a helyzetével, mintha kívülállóként látná a saját életét, és csak írna róla, tárgyilagosan. Pedig ez a keresés mindent elvesz tőle, ami korábban kedves volt neki: a munkahelyét, a volt férjét, a régi ábrándjait, a fiatalságát. És ezeken a romokon kellene újjáépítenie az életét, de nagy kérdés, lesz-e hozzá mersze.

 

A budapesti kiruccanás több szempontból is jó volt: egyrészt késleltette a végkifejletet (kicsit drukkoltam, hátha elkerülhető az igazság megismerése), másrészt adott némi ízelítőt a háborúból, a mindennapokból a gettó mélyén. Egy momentumot emelnék ki, amely talán jól bemutatja Amara személyiségét. A Budapesten átvészelt forradalom után, ahol még a rossz minőségű lisztből is némi víz és fahéj hozzáadásával lapos, keletlen, ízetlen kenyeret süt, hogy ehessenek, ahogy visszatérhet Bécsbe, körülbelül az első nap képes eldobni egy vattacukrot, mert nem ízlik neki. Miközben napokig ölni tudott volna egy kávéért és két szem kockacukorért a hideg lakásban. Nekem ez a kettősség ijesztő volt, azt gondolnám, hogy egy hét éhezés után jobban értékelné az ételt, pláne a luxuscikkeket. Éppen ezért számomra nagy kérdés, hogy az Emanuele életéről kiderített tények befolyásolják-e a sorsát, gondolkodásmódját, vagy keres egy újabb ábrándot, amibe kapaszkodva ellavírozhat még néhány évet?

 

Talán már az ajánlómból is érződik, ez nem egy olyan „gyorsan kiolvasom és elfelejtem” regény, hanem olyan kötet, ami még napokkal, hetekkel később is az ember agyában tekereg, gondolkodásra késztet. Beivódik a sejtekbe és növekedésnek indul. A végkifejlet még szörnyűbb, mint amit eredetileg elképzeltem: nincs katarzis, nincs remény, nincs megbocsátás, nincs pozitívum. Mégis azt mondom, ez egy nagyszerű könyv, amelyet szívből ajánlok mindenkinek, akit érdekel a második világháború és az azt követő hidegháborús időszak.