Főkép

Eltökélt, erőltetett, merev vagy bamba mosoly az arcokon; érintések, amik nem oldanak meg semmit, legföljebb álomba ringatnak; soha ki nem mondott szavak, elfojtott érzelmek; az örökös vágyakozás az átlagosságra, a közösségben való teljes feloldódásra: talán így lehetne jellemezni az Elfogy az időben szereplő finn családot.

 

Elina Hirvonen regényének tere meglehetősen tág: a cselekmény Helsinkiben zajlik, de ott vagyunk az éhező, fegyveres konfliktusokban őrlődő Afrikában, és a világháló segítségével felvillannak távoli kontinensek városai is. Mintha az átlagosnak látszó finn család problémája az egész világra jellemző lehetne. A jólétben élőkére legalábbis.

 

Laura és Eerik szilárd házasságban élnek az ezzel járó jellegzetes problémákkal együtt: néha eltávolodnak egymástól kicsit, olykor veszekednek, Laura rövid viszonyba is belesodródik. Csakhogy életük teljesen másként alakult, ahogy házasságuk elején elképzelték: soha nem tudták barátaikat leültetni az asztalossal készíttetett, hatalmas étkezőasztalukhoz. Csak két gyerekükkel, négyen esznek ott, nagy távolságban elhelyezkedve egymástól. És ez a távolság nem csupán szimbolikus.

 

A család élete ugyanis a kisebb gyerek, Aslak körül forog. Aki más, mint a többi hasonló korú fiú, és egyáltalán nem tud beilleszkedni. Eerik bagatellizálja a dolgot, Laura aggódik, de valahogy próbálják a gyereket integrálni. „Nem hagyunk magadra...” , „Kicsikém, a világ mindig változik...”, „Tegyünk azért, hogy ez ne így legyen...”, „rajtunk is múlik, hogy jobb legyen a világ...” – sorakoznak a kétségbeesett igyekezetet jelző közhelyek. És természetesen specialistához is fordulnak, akik gyógyszereket ajánl.

 

A családban mindenkiben ott a menekülés vágya. Menekül Laura szégyellt alkoholista anyjától, rejtegeti a verésekből származó nyomokat. Menekülne Aava a családtól, ami annyira el van foglalva Aslakkal, hogy neki nem jut figyelem. Bár ő is nagyon szereti a fiút, úgy érzi, joga van megszabadulnia öccse „furcsaságának” bélyegétől, joga van jó és értelmes életet élni – mondjuk Szomáliában.

 

Hát miért ne akarna menekülni a mindenhonnan kitaszított Aslak? Ő behúzódik egy kicsinyke szobába és kizárja onnan a valódi világot, a világhálón őt megkereső arctalan emberekkel teremt baráti viszonyt. Senki nem tudhatja pontosan, hogy mi jár a fiú fejében. Csupán a történeten kívüli elbeszélő. Ő idézi Aslaknak a világhálón álneveken, hamis fotókkal bejelentkező ismerőseivel öngyilkosságról, tömeggyilkosságokról folytatott beszélgetéseit, és jelzi azt is, hogy – mint mindenki ebben a térben – Aslak sem feltétlenül azt írja, amit gondol. Labilitása, sebezhetősége, klímaszorongása és még ki tudja mi miatt ráveszik arra, hogy erőszakos akcióval, több más városban élő társával egyidőben hívja föl a közönyös emberiség figyelmét a közeledő klímakatasztrófára. Mielőtt még elfogyna az idő. Így kerül a fegyverrel a háztetőre. De a „feladat” végrehajtása nem emeli Aslak önbecsülését, egy pillanatra sem.

 

Pontosan ismerjük viszont az anya, Laura és nővére, Aava gondolatait – mivel ők maguk mesélik a család történetét. A regény kompozíciójában Aslak lövöldözése a regény legelejére került. A nők ennek a rémisztő tettnek az ismeretében emlékeznek vissza életükre, a fiúhoz való viszonyukra. Laura és Aava szűkszavú, tárgyilagos és mégis fájdalommal teli belső monológjai ebben a válságos helyzetben inkább fojtottak, mint kitárulkozóak. A figyelmes olvasó az ő elbeszéléseikben megtalálja az apró utalásokat, amelyek a fent említett kifejlethez vezető utat kirajzolhatnák. Ezeket a közléseket áthatja a mélységes aggodalom, értetlenség, a szorongás.

 

Teljesen hitelesnek érezzük őket.

 

Mint a ki nem mondott kérdéseket is: ki a valódi bűnös ebben a történetben, ki a felelős a történtekért? Ki hibázott? Miben? Meg lehetett volna akadályozni, hogy mindez megtörténjen? És ezek a kérdések jóval túlmutatnak a regény világán.

 

Akár egészen a mi életünkig is.