Főkép

Már az előző, Apparatos koncertbeszámolómban leírtam, mennyire csodálatos helynek tartom a MüPát, és hogy vannak koncertek, amiket csak ott volna szabad megtartani, vagy legalábbis lehetne, hogy minden második bulijukat ott tartják a bandák (műfajtól függetlenül), mert mind a hangulat, mind a hangzás fantasztikus, és már mindössze az akusztikáért érdemes elmenni kis túlzással akámilyen random eseményre. Ez hatványozottan igaz olyan bulikra, mint az arizonai Calexico (amely a Kalifornia és Mexikó szavak játékából, meg egy, a határ közelében lévő városról kapta a nevét) és Sam Beam (aki Iron & Wine néven lép fel és ad ki lemezeket) közös kis szeánsza, ami finom hangzásokkal és éteri vokálokkal operál sokszor, rendkívül rétegzett és többféle (akusztikus és elektromos) hangszerből álló hangkép mellett.

 

A Joey Burns-vezette Calexico többször megfordult már hazánkban, de eddig főként csak fesztiválszínpadokon, így ez az intim, színháztermes megoldás számukra is új volt, Sam Beam pedig itt debütált, közösen pedig még soha-soha nem jártak errefelé, úgyhogy nagyon különleges összeállítás volt ez így mindenki számára. Pedig a Calexico és Sam elég régi harcostársak, 2005-ben már kiadtak egy közös lemezt, amit idén egy újabb követett, úgyhogy a műsor gerincét ennek a két albumnak a dalai adták, persze pár Calexico és Iron & Wine tétel és különleges feldolgozás mellett.

 

A műfaj pedig alapvetően egy americana-alapú, tehát folkos, country-s, jazzes koktél indie rockos struktúrákkal, a poszt-rockra jellemző fokozással és persze rengeteg „szomszéd”, mexikói elemmel. Elég vegyes tehát a téma, viszont ennek a hat zenésznek a kezei között tökéletes egységgé áll össze. A setlist is szépen tartalmazott utaztatósabb, cowboy-költészettel megspékelt balladákat és lebegéseket (ahogy Sam fogalmazott az egyik felkonfban), és kicsit karcosabb tételeket, a pár csodásan színes spanyol nyelvű dal mellett, amelyeket Jacob Valenzuela trombitás énekelt.

 

A mind hangulatban, mind muzsikálásban nagyon erősen induló bulit aztán félúton kicsit visszafogták Samék, amikor Joey-val ketten kezdtek akusztikus merengésbe, de ami egy hagyományos koncerten ha nem is unalmasnak, de kicsit talán túlságosan visszafogottnak tűnt volna, az itt bensőséges varázslat volt, még akkor is, ha a hangzást valahogy az istennek nem sikerült belőni, se a színpadon a kontrollokban (nagyjából végig mutogattak a hangosító kollégának), se a nézőtéren (Sam Beam énekhangja VÉGIG kevés volt, a gitárja pedig sok). A teljes banda visszatérése után talán ugyanazt a lendületet nem sikerült már megtalálni, mint amivel kezdtek, de ezek az időtlen, Sally-kről, Theresákról, magas hegyeken álló házakról, végtelen prérikről és megcsalt szeretőkről szóló dalok kegyetlenül működtek. És a saját dalok mellé nagyon szépen elfértek a Flaming Lips és Echo & the Bunnymen feldolgozások (persze mindkettőt régóta nyomják már) és az anyabandás dalok is, de nekem körülbelül mindegy, amíg Joey élesen tiszta és Sam álmosan éteri hangját hallhattam akár szólóban, akár vokálban. A banda is kegyetlenül együtt volt, nagy muzsikálások mentek, és nemcsak az időnként megeresztett szólókban, hanem a zenekari arranzsokban is.

 

Sokszínű és sokrétű a Calexico önmagában, de így, az Iron & Wine törékenységével kiegészülve (bár ez főleg az énekhangra vonatkozik, mert Sam gitársoundja akusztikus létére harap, ahogy kell) még több hangulatot és érzelmet tudtak felvonultatni. Nagyon ritkán jár errefelé igazán jó (és híres) americana zenekar, így rögtön kettőt elcsípni nagy élmény volt, bár ha hamarosan külön bulival jönnének, azon is biztos ott lennék bármikor, csak legközelebb Sam szájához kicsit közelebb toljuk a mikrofont, légyszi.