Főkép

Hogy kinek a remek ötlete volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe szervezni Sascha Ring talán legkülönlegesebb zenekarának, az Apparatnak a fellépését, azt nem tudom, de a „remek ötlet” ebben az esetben valóban nem irónia, hiszen ennél egyedibb, váratlanabb, de mégis illőbb helyszínt nem is lehetett volna találni erre az óriási zenei utazásra, amiben a CAFe Budapest jóvoltából a közönségnek része lehetett.

 

Ha esetleg valaki nem ismerné a fent említett német úriember munkásságát, akkor annyit biztos, hogy el kell mondani róla, hogy leginkább a Moderat nevű berlini elektronikus kollektívával vált híressé (többek között a Natalie Portman főszereplésével és Jeff VanderMeer regényéből készült Annihilation című filmben is felhasználták az egyik dalát), annak parkolópályára kerülésével azonban egyre inkább előtérbe került a sokkal megfoghatatlanabb, eredetileg szólóprojektként indult bandája, az Apparat. Megfoghatatlanabb, mert míg a Moderat (és az azzal kollaboráló duó, a Modeselektor) elsődlegesen az ütemeket, táncolható ritmusokat és a fogósságot tekinti fő alkotó- és szervezőelemének, addig az Apparat sokkal inkább szól a hangképekről, hangulatokról és rétegekről, sőt inkább tartozik a kortárs komolyzene kategóriába, mint az elektronikus popvilágba.

 

Ez a Müpában is elhangzott koncertműsorban előrefelé haladva talán méginkább észrevehető volt, mert bár a kezdetekben is hallhattunk már kollázsosabb, ambientesebb tételeket, később kaleidoszkópként fedte fel a rétegzettség teljes színskáláját a banda, hiszen már messze nemcsak Sascha hobbiprojektjéről van szó, hanem harsonával, csellóval, élő dobbal, samplerekkel és hegedűvel kiegészült teljes erejében lévő zenekarról. 

 

Ezek a rétegek pedig kiválóan megélnek egymás mellett is, de a Müpa csodálatos hangversenytermének egyedülálló akusztikájában valami olyan fantasztikus és katartikus egésszé álltak össze, hogy az ember szinte a bőre alatt érezte a különböző zsizsegő és percegő samplereket, (poli)ritmusokat, dallamos gitárokat, staccatókat pumpáló vonósokat és gyakran wagneri magasságokba szökő, effektekkel többszólamúvá tett fúvósokat. Ha ehhez hozzávesszük még Sascha éterien tiszta, csengő hangját, könnyen elgondolható, milyen könnyfakasztó és megindító volt az egész koncert. 

 

Valódi utazás volt, hol poszt-rockos fokozásokkal, ambientes andalgással, törtritmusos elidegenedéssel és remek vizuállal, amit az okosan felhúzott ledsorok biztosítottak (persze a koncertterem amúgy is lenyűgöző architektúrája mellett). Egyedül a hangzásnak kellett némi idő kezdetben, míg magára talált, illetve azt mindenképp érezni, hogy a korai, talán kompozícióban nyersebb, ösztönösebb dolgok jobban működnek (legalábbis számomra), mint a némileg patikamérlegen mért, „zeneibb” tételek, de ez már csak ilyen, nehéz egyszerre nagyon rétegzett és mégis zsigeri muzsikát alkotni (ja, és nem volt „Goodbye”, ejnye-ejnye).

 

Fentiek ellenére mégis az egyik legkülönlegesebb idei koncertélményem volt az Apparat rövidke kis szeánsza (mert elhallgattam volna őket még bőven), a lehető legvalószínűtlenebb és mégis leginkább logikus helyszínen, még ha azt is éreztem olykor, hogy jó lenne felállni és együtt mozogni a zenével. Legközelebb kérünk majd egy Moderat-aftert az A38 hajóra, és akkor igény sem marad kielégítetlenül – meg szem szárazon, bár az így sem igazán.