Főkép

„Amikor a fehérek jöttek és elvették, amit elvettek, azzal olyat sebet ejtettek, amely sosem gyógyult be.”

 

Az utóbbi időben annyit áradoztam a 21. Század Kiadóról, hogy ez talán kételkedésre adhat okot. Nem tehetek róla, de ezúttal megint nagyon eltalálták az ízlésemet, méghozzá többféle szempontból is. Vizuálisan maga a könyv is nagyon szép, keménytáblás, amit én azért sokkal jobban preferálok (ezzel biztosan nem vagyok egyedül), a borítója egyszerű, de lényegre törő. Nem is kell más ahhoz, hogy a figyelmem fókuszába kerüljön. Mindezek mellett ami még nagyon fontos számomra, az a könyv témája, hiszen az oaklandi indiánokról szól.

 

Kisgyerekkoromtól kezdve érzek valami megmagyarázhatatlan szimpátiát az észak-amerikai indiánok iránt. Már akkor mélyen megrendített az, ahogyan bántak velük. Nem tagadom, bármennyire is könyvmoly voltam már szinte a kezdetektől kezdve, valamiért mégis kimaradtak az indiános történetek. (Az „endékás” indiános filmeket persze mindegyiket megnéztem, ahányszor csak vetítették.) Pedig még emlékszem, hogy az iskolai könyvtárban hányszor akadt a kezembe a Nagy indiánkönyv, olyankor meg-megsimogattam, bele-belelapozgattam, de mivel csak olvasótermi példány volt, feladtam a reményt, hogy végigolvassam. És akkor jön Tommy Orange és a klasszikus, ifjúsági indiános regények helyett megírta nekünk az oaklandi indiánok valós történetét. 

 

A könyv egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonsága számomra maga a felépítése: azt hiszed, hogy novellafüzért olvasol, hiszen olyan sok szereplő van (szerencsére a fejezetcímek segítenek tájékozódni, hogy ki az elbeszélő vagy ki áll éppen az események fókuszában), akiknek sorsa első benyomásra egymástól szinte teljesen függetlennek tűnnek, majd a kapcsolódási pontok olyan helyen fedezhetők fel, ahol nem is számítasz rá. Mindig is szerettem, ha az összefüggések megértéséért kicsit dolgozni kell és itt pont ez volt az elsődleges feladatom. A szerző feltehetően azért választotta ezt a szerkezeti módot, hogy ezzel is alátámassza az egyik főhős történetét. Dene Oxendene ugyanis „megörökölt” egy projektet a nagybátyjától, aki indián történeteket dokumentált. „Kamerát állítok eléjük, videót, audiót, le is írom, miközben mesélik, ha akarják, vagy ők írják le, mindenféle történetet összegyűjtök, hagyom, hogy úgy meséljék el, mintha nem lenne ott senki, se rendezés, se manipulálás. Mondják csak, amit mondani akarnak. Hagyom, hogy a tartalom határozza meg az irányt.” A regény fejezetei nekem egy kissé ezt a hatást keltették, mintha mi olvasók pont ezekkel a Dene-nek elmesélt történetekkel találkoznánk a könyv lapjain.

 

De mindegy, hogy a magzati alkohol szindrómás Tony Lonemanről olvasunk, aki a betegségét csak szimplán „Drómának” hívja, vagy visszapillantunk az indiánok múltjába, amikor 1969-ben szimbolikusan „elfoglalták” az akkor használaton kívüli Alcatrazt, esetleg a heroinfüggő nővére gyermekeiről gondoskodó Opál Viola szívszorító történetével ismerkedünk meg, a lényeg nem változik. Az elvárosiasodott oaklandi indiánok alkohol és drogproblémákkal küzdenek és egyre nehezebb megőrizniük az ősi kultúrájukat és a hagyományaikat. Ennek egyik formája az úgynevezett pow-wow, amely egy olyan összejövetel, ahol az indiánok énekelnek, táncolnak, megajándékozzák egymást és tisztelegnek az ősi hagyományaik előtt. 

 

Amennyire fontos esemény a pow-wow a ma élő indiánok életében, olyannyira jelentőségteljes Tommy Orange regényében is. Itt futnak össze a történetek szálai, idetartanak (vagy sodródnak) a főhőseink és a tragikus események következtében sokuknak itt is ér véget az útjuk.


Tommy Orange maga is indián és Oaklandben nőtt fel, az Amerikai Indián Művészetek Intézetében végzett. Első regénye sikerének titka pont ez lehet, hogy – a saját élményeire támaszkodva – hiteles és valóságos képet tud nyújtani a mai modern világban helyüket nem találó indiánok életéről. Pont amiatt figyeltem fel Orange könyvére, mert kíváncsi voltam rá, hogy egy vérbeli indián szemszögéből mindez hogyan hat. Sokkal megrendítőbb és fájdalmasabb, mint gondoltam. Kár, hogy utólag már nem lehet a kezükbe adni azoknak, akik miatt ezek a „sehonnaiak” ide jutottak.