Főkép

„Túl sok jelentés keveredik benne, ezért lehet zavaró” – mondja Kristóf, Péterfy Gergely regényhőse az elbeszélőnek, Karlnak, miközben azt a bizonyos szétlapult golyót ábrázoló fényképet próbálja elhelyezni íróasztalán. A regény világában ez közhelyes, a valóságot elkenni igyekvő kijelentés, de a fotó maga a megtestesült valóság, az állandó, a sohasem változó. Ugyanolyan a nagypapa íróasztalán, mint az unokáén. A regény tere folyton változtatja funkcióját, változnak az eszmények és erkölcsök, de a fénykép marad.

 

A golyó, amely megölte Puskint nagyon tág térben mozog, hatalmas időszakot ölel föl a magyar történelemből. Sok-sok szereplőt sorakoztat föl, különböző társadalmi rétegekhez tartozókat. A középpontban mégis a polgári világ áll, az elbeszélő különös függősége miatt. Olyan, mintha a múlt századforduló polgári létformája lenne maga a tökéletesség, ahhoz képest minden csak romlás, pusztulás. Holott a regénybeli világnak (is) meghatározó eleme az újra és újra ismétlődő metamorfózis. A Braun-házból Waldstein-ház lesz, majd Noszlopi-emlékház. A Duna parti strand rózsalugasából kivégzés helyszíne lesz, aztán partizánoknak, később a kommunizmus áldozatainak állítanak emlékművet ugyanoda – de közben veréssel fenyegetve sem lehet senkit kényszeríteni rá, hogy emlékezzen arra, kik és miért végeztek ki azon a helyen húsz helybelit.

 

Waldstein Péter, a professzor ugyan megpróbálja semmisnek tekinteni a világ változásait (minden lakásából a kassai dolgozószobájának ablakán át néz ki), de eleve kudarcra ítélt próbálkozása tragikomikus figurává változtatja őt. Mint ahogyan mindenki ilyenné válik, aki belélegezte a Waldstein-ház levegőjét, beleértve Áront is, akinél senki nem áll távolabb a ház gazdájának eszményi világától. Közülük mindenki teljesen elszakadt a valóságtól, mint az ország Európától. Hiába próbálnak alkalmazkodni, vagy legalább túlélni, képtelenek rá. Képtelenek közeledni egymáshoz, de elszakadni sem tudnak. Hiába vesz a magyar valóság egyre eszelősebb fordulatokat, hiába omlanak össze az ikertornyok szeptember 11-én, ők egyre csak saját démonaikkal küzdenek, és ez teljesen lefoglalja őket.

 

Az elbeszélő nem volt, nem is lehetett jelen a regény cselekményében leírt történések jelentős részénél. Nagyon sok mindent mások (apja, Péter, Kristóf, Áron, Ilona) elbeszéléséből vagy még bonyolultabb közvetítéssel tud meg („ahogyan Péter mesélte apámnak…”). Nem is törekedhet hát arra, hogy abszolút történetet meséljen nekünk, helyette egy lehetséges változatot kapunk, amit Karl alkotott meg, összefüggést teremtve a tapasztalt és közvetett úton megismert élettöredékek között. A teljes szöveg úgy hat, mintha mindent tudó lenne az elbeszélő, olykor egyes szám harmadik személyben, máskor első személyben szól, de minden mondatán átütnek az érzelmei. Így aztán egy többszörösen torzult, elfogult, de nagyon izgalmas összkép alakul ki.

 

A könyvet végül térdünkre eresztjük, mély lélegzetet veszünk… aztán megpróbáljuk valahogy szortírozni fejünkben az olvasás során keletkezett, talán zavaróan sok, vegyes benyomást.