Főkép

Knut Hamsun már hosszú évek óta a célkeresztemben volt, egészen pontosan azóta, hogy elolvastam az egyik legikonikusabb alkotását, az Éhséget, ami a maga egzisztenciális keménységével, brutalitásával – még a maga régimódiságával együtt is – lenyűgözött. Igaz, azóta egyetlen kötetéhez sem volt szerencsém a Nobel-díjas szerzőnek, ám mivel a 21. Század Kiadó nemrégiben előrukkolt a norvég gyakorlatilag évtizedek óta beszerezhetetlen alkotásával, a Pánnal, semmiképpen sem akartam kihagyni. Hogy olyan olvasmányélmény volt, mint az Éhség? Azt kell mondanom, hogy nem. Valami gyökeresen és teljesen más.

 

Már a könyv első oldalain értesülünk arról, hogy ez az egész szöveg Glahn hadnagy feljegyzése, aki saját szórakoztatására, tulajdonképpen időtöltésként ír a vele pár éve megesett dolgokról. Eleinte, bevallom, fogalmam sem volt, hogy mi fog ebből az egészből kisülni és hová fogunk kilyukadni, ugyanis oldalak tucatjain olvashatunk arról, hogy ez a derék Glahn hadnagy hogyan is töltötte az idejét az észak-norvég vadonban, úgy, hogy látszólag semmit nem csinált.

 

Ha fáradt, megpihen a kunyhójában vagy egy fenyő alatt; ha sétálni támad kedve, kimegy a kutyájával az erdőbe; ha megéhezik, lő magának egy vadat, és azon nyomban el is készíti – a háttérben pedig ott a lehető legélénkebb színekkel megfestett skandináv táj. Az első pár tucat oldalon kirajzolódik, hogy ez a fiatalember a maga múltnélküliségével talán magát a szabadságot testesíti meg (és mint ilyen, kvázi előképe lehet több 20. századi regény társadalmi kötöttségeket maga mögött hagyó hősének).

 

Ám mielőtt elkönyvelhetnénk, hogy a Pán nem több, mint egy természet- és szabadságközpontú lírai napló, óhatatlanul is képbe jön a szerelem, ami jócskán összekuszálja a szálakat, hiszen hősünk bár gond nélkül meg tud élni a vadonban, de a női szívekhez már nem találja ilyen könnyen az utat. Persze ez a szerelmi szál is olyan ráérősen és régimódian van elmesélve, mint a természeti (ami persze nem is csoda, lévén, hogy egy 1894-es regényről beszélünk), amit csak felerősít az, hogy ezúttal az eredeti, első, 1925-ös magyar fordítást olvashatjuk G. Beke Margit tollából. Aztán a regény egyes szám harmadik személyű zárlata újra összekuszál mindent, és teljesen más fénytörésben, és nem az eddig látott oldaláról mutatja meg nekünk ezt a nem mindennapi figurát…

 

Arra készülnie kell mindenkinek, hogy aki pörgős, cselekményközpontú műre vár, az csalódni fog, hiszen Knut Hamsun rövidke alkotása minden csak nem az. Egy mára kicsit már avíttasnak érződő, ám ettől még könnyen befogadható történet, ami az ember eredendő szabadságvágyáról, a szerelemről és az önismeretről szól, többek között. Nálam korántsem volt akkora élmény, mint jó pár éve az Éhség, de azért azt mondom, hogy aki kedveli az ilyen típusú műveket, az tegyen vele egy próbát, mert a norvég nem véletlen kapott Nobel-díjat közel egy évszázaddal ezelőtt, és nem véletlen sok mai író irodalmi példaképe.