Főkép

Ahogyan a „fiatalemberek” felkonferálásából kiderült, annak a különleges pillanatnak lehettünk tanúi a koncerten, amikor az egyénenként rendkívül gazdag alkotói múltra visszatekintő jazz-muzsikusok először lépnek fel öten egymással. Persze már számos más formációban játszottak ilyen vagy olyan variációkban lemezeken, koncerteken vagy éppen mindkettőn, aminek köszönhetően egy rendkívül finom összhangban szólnak már az első pillanattól kezdve Randy Brecker, „There is a Mingus a Monk Us” szerzeményének előadása során – a cím referenciális megfejtéseit meghagyom az olvasóknak.

  

Duke Ellington következő témáját Joey Baron kezes-lábas dobolása és Dave Liebman sípjátéka indítja, és miközben a többiek is csatlakoznak Baron egyre csak építi a téma fokozódó dinamikáját: először csak az egyik kezébe vesz egy seprűt mialatt a másikkal továbbra is csak a tenyerével üti a hangszereit, majd egy ütő is előkerül a kézjáték mellé, és ahogyan az este során többször, nem a szólóhangszereken, hanem a dobokon történik meg a téma kisülése a ritmusokkal túlfűtött részekben. Az egészben viszont Drew Gress basszusszólamai eléggé hátul és néha nem teljesen egyértelműen, de annál tetszetősebben szólnak, mintha Brecker halk és visszahúzódó trombitahangjához lenne temperálva a zenekar.

 

Az együttes finomkodás és nem a hangos szólójáték estje ez, talán ezért van az, hogy a katartikus pillanatokat a ritmushangszer hozza el, és az, hogy az előadás mintegy átfordul önmaga metaforájába. A hiányzó szólóhangszeres csúcsok egy amolyan furcsa illúziót teremtenek: a játék nem reflektál a jelenre, de ettől nem is válik egy múltba révedő, szentimentális muzsikálássá. Még Liebman lányának korábban komponált, tetszetős szerzeménye sem ezt a benyomást váltja ki – akármennyire adná magát a lehetőség –, hanem a zene mintegy jelen és múlt mellett párhuzamosan, egy amolyan időtlen zenei teret barangol be.

 

A kompozíciók komplexitása a könnyed játékosság ellenére kitapintható abból, ahogyan mind nagyon figyelmesen olvassák a kottákat: Brecker nézi az akkordsorokat, miközben hallgatja Liebman szólóját, majd később fordítva, és persze Copland, Gress és Baron többnyire halk és finom, de lehengerlő szólói alatt is érezzük odaadó figyelmességüket, amelyből egy csodás emberi összhang jön létre a zene nyelvén.

Ismét egy remek koncertet szervezett meg a magyar közönségnek a GetCloser Concerts, amely sorozatban – a teljesség igénye nélkül – olyan nagyszerű előadókat hallhattak már idén ősszel, mint Dee Dee Bridgewater, vagy éppen hallgathatnak meg már jövő héten, mint a zenei stílusokat ötvöző Cross Currents Trio Chris Potter szaxofonossal, Dave Holland bőgőssel és Zakir Hussein tablással. Érdemes figyelni, mert a minőség mindig garantált és ezért az is, hogy ha esetleg Önök számára még ismeretlen muzsikusokat mutatnának be, csalódásra okuk bizonyára nem lesz.

 

Előadók:

Dave Liebman - tenor szaxofon, szopránó szaxofon, furulya

Randy Brecker – trombita

Marc Copland - zongora

Drew Gress - bőgő

Joey Baron - dobok