Joanne Harris: Az epertolvaj

„Fúdd el jó szél, fúdd el, hosszú útnak porát,

Hosszú útnak porát, az én szívem búját”

Vianne Rocher nem pont ezt, egy másik dalt énekelget a szélnek, egy francia nyelvűt, remélve, hogy továbbáll, hogy nem visz el senkit, hogy elcsitíthatja, hogy megszelidítheti. De a szél nem olyan, az megy, ahova akar. Akár az élet, akár a gyerekek. És mindig új történeteket mesél, mindig más dolgokat kavar fel – és mégis ugyanazokat.

Vianne régi ismerősünk. Ő volt a Csokoládé című regény hősnője, mely épp két évtizede jelent meg, és hatása a népszerű irodalomra máig érződik. Joanne Harris akár egyszemélyben is felelőssé tehető a gasztroregények elterjedéséért, de míg annak divatja lecsengett, s mára inkább beépült az elsősorban nőknek szánt irodalomba, mélyebb szinten az erős és független nők ábrázolásának, köztudatba hozatalának úttörője volt. Még akkor is, ha az óriási siker inkább volt köszönhető a regényre alapozott mozifilmnek, mely valóban kellemes és szeretnivaló alkotás, de messze kevésbé sötét és szövevényes, mint az eredeti regény.

Hogy Vianne karakteréhez vissza kellett térnie Joanne-nek, az törvényszerű volt. Nem is pusztán a piaci elvárások és érdekek miatt, hanem mert az elejétől nyilvánvaló volt, hogy ő az írónő alteregója, hogy végig fogja kísérni egész életét, és annyi mindent mondhat el általa, hogy bűn is lett volna ott hagyni, ahol a Csokoládé véget ért. Mégsem voltam oda a két korábbi folytatásért (Csokoládécipő, Csokoládés barack – a magyar címeket főleg hibásnak éreztem, eredetiben sokkal diszkrétebbek és hangulatosabbak, nem erőltették, hogy ezek a folytatásai a milliós bestsellernek). Bár izgalmas volt mindkettő, és elolvasni, megfontolni érdemes mondanivaló is bőven került beléjük, erőltetettnek éreztem őket. Így kissé szkeptikusan vettem kézbe a negyedik „csokis” könyvet. Most, hogy elolvastam, felmerül bennem: nem lehetséges-e, hogy a korábbiakat rosszkor olvastam, amikor épp nem hozzám szóltak? Mert ez most nagyon betalált.

A helyszín ismét Lasquenet-sous-Tannes, a képzeletbeli, de valós alapokon nyugvó francia falucska, ahol Vianne már egy ideje újra megnyitotta chocolaterie-jét. Szemben azzal, ami két évtizeddel azelőtt történt, ma már megbecsült, de legalábbis elfogadott tagja a helyi közösségnek – még mindig van, aki ferdén néz rá, de a legtöbben szívesen betérnek hozzá egy csésze vagy egy falat varázslatos csokoládéra. Nagyobbik lánya, Anouk Párizsban maradt, a kisebbik Rosette pedig már tizenhat éves lesz, de felnőni, úgy tűnik, sosem fog. Valamiféle fogyatékosság miatt ő nem olyan, mint a többiek. Vianne hozzászokott ehhez, ezt büszkén vállalja, és titkon örül, hogy Rosette-nek mindig szüksége lesz rá, de ez nem jelenti azt, hogy a világ is az ő akarata szerint áll a lányához – s ki tudja, maga Rosette, aki anyjához hasonlóan szintén bír némi sajátos varázserővel, mit is szeretne. A kóbor, bajkeverő szél pedig ismét feltámad…

A regény elején meghal Narcisse, az idős virágárus, és a végrendeletében foglaltak többek életét is felbolydítják – kezdve első számú örökösével, a lányával, aki nem azt kapja, amire számított. Amellett, hogy a falu plébánosára hárul a végakarat betartatása, Vianne és Rosette életére is kihat mindez, Narcisse ugyanis a kislányra hagyja a szamócás erdőt, ahol oly szívesen játszott addig is. A virágüzlet helyén pedig valami nagyon másféle boltot nyit egy újonnan érkezett, titokzatos nő, aki épp úgy lehet Vianne tükörképe, mint ellensége…

Joanne Harris a jól bevált fordulatokat használja újra, ám most is, mint mindig, változatosan, ahogy a nézőpontokat is váltogatja. A regény végére érve arra jutottam, hogy a mágikus realista részletek, a cselekmény szövevényei és a beleszőtt szimbólumok, melyeket közben volt, hogy nem éreztem egyértelműnek, pont így jók, ahogy vannak. Illenek az üzenethez, és jó, hogy Joanne ránk bízza, hogy úgy értelmezzük, ahogy akarjuk.

Ezért csak annyit írok, hogy van legalább két fő téma, ami végigvonul a regényen, de hogy ki mit kezd vele, az rajta múlik. Az egyik az anyaságé (de szívesebben mondom így: a szülői lété), hogy mi is rejlik abban, amikor azt mondjuk, „olyan gyorsan felnőnek a gyerekek”. A másik pedig a feloldozás, a gyógyulás a múlt hibáiból-vétkeiből. Ismerős témák ezek a korábbi Harris-regényekből is, ám ezek az életbölcsesség meg a tapasztalatok gyarapodásával, a hátralévő évek fogyásával változnak. Ezért is jó, hogy Joanne nem hagyta hátra Vianne-t, és remélem, fogunk még tőle és róla olvasni. Itt most megbékélés, megértés, elfogadás van (bárcsak minden más-mint-a-többi gyermek élete legalább így alakulna…), de odáig el kellett jutni, és mindez csupán a regény végén jelenik meg, s szeretném tudni, mi jön azután. Jó ez, hogy Joanne-nel együtt öregedhetünk.