Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Szeszélyesen kanyargó történet bontakozik ki Vida Gábor könnyedén gördülő, talán a szóbeli elbeszélés hangulatát idéző Ahol az ő lelke című regényében. Vagy nem is egy, inkább kettő: apáé és fiáé. Werner Lukács életének fordulatai csodálatos (vagy talán nem is annyira csodálatos) módon ismétlik az apjáét. Annak ellenére, hogy Werner Sándor, aki magához veszi színésznő szerelmétől való fiát, és a történelmi Magyarország legeldugottabb településén neveli föl, állandóan azt érzi, nincs összhangban vele. Soha nem teszi azt, amit Lukács kér, és soha nem érti meg, mit kér...

A regény az apa nézőpontjából kezdi mesélni a történetet, az ő igencsak rövidre sikerült önéletrajzi jegyzetét idézve, de hamarosan az elbeszélő veszi magához a szót, és egyre inkább a fiú élete kerül a középpontba. A fiúé, aki egy kicsit mindig másra gondol, mint amiről beszél. Aki nem akar felnőni. Jogi tanulmányait félbeszakítva teológiával kezd foglalkozni, de Isten mindenhatóságának és a Gonosz jelenlétének összeférhetetlenségét elemezgetve egészen eretnek gondolatai támadnak. Így nem folytathatja ilyen irányú tanulmányait, de már nem is akarja. Werner Sándor csalódott, de belátja, hogy fia neveltetése befejeződött, még ha kétes eredménnyel is, már nem kenhet le neki egy atyai, istenes vagy huszáros pofont, esetleg visszakézből; a kocsilőcsöt sem törheti el az oldalán, de nem is hasíthat szíjat a hátából. Werner Lukács ezentúl azt teszi, amit akar. Például saját költségén kiadathatja botrányosnak ítélt értekezését, hogy aztán a példányokkal begyújthasson a kályhába szerelme fűtetlen lakásában.

A térképrajzoló apa, aki egyébként magabiztosan „érzi az irányt”, kissé ironikus módon a Tolnai Világlapjában közölt fotó alapján számolja ki, hogy érdemes elmennie Amerikába, és hogy ott pontosan mennyi idő alatt tud fakitermelésből egy nagyváradi bérházra való pénzt keresni. A fiú elkíséri Fiuméig, de közben mind a ketten tudják, hogy ő nem fog fölszállni arra az Amerikába induló hajóra. Mert ő is érzi az irányt, csak éppen nem ugyanazt, mint az apja. Innentől az elbeszélő Werner Lukácsot követi nagyon kalandos, teljesen valószerűtlennek tűnő utazásán az első világháború által fenekestől felforgatott, oroszlánvadász bárókkal és misszionáriusokkal, egyik hétről a másikra kihaló afrikai törzzsel, különböző nemzetiségű katonákkal és tisztjeikkel, kémekkel és nyomozókkal benépesülő világban.

Lukács Kolozsvár felé veszi az irányt, eléggé szokatlan útvonalon, Afrikán keresztül. Az első világháború, Budapest román megszállása, a trianoni békeszerződés ellenére is haza akar jutni a városba, ahol az ő lelke van, ahol (az afrikai törzsi varázsló szerint) meg tud halni. Ahol remélhetőleg várja őt élete szerelme, festő barátja, és természetesen a Mátyás-szobor. És a jóbarát rajza a szoborról, a mellékalakok csoportja az állítólag már Jókai által is hiányolt női figurával kiegészítve.

Lukács a háború utáni zavaros körülmények közt történő vándorlása során végig félelem nélkül áll bele a különböző életveszélyes helyzetekbe. Mint egy antik tragédia hőse, aki ismeri végzetét. És közben úgy érezzük, hogy ez a kegyetlen, gyilkos világ mintha Lukáccsal (kivételesen) barátságos lenne. Talán azért, mert csupa olyan emberrel kerül kapcsolatba, akik bizonyos mértékben hasonlítanak hozzá: mást csinálnak, mint amit valójában szerettek volna, mást tesznek, mint amit elvárnának tőlük.

A reményteljes, jeles tanuló Werner Lukácsból végül „semmi nem lesz”. Ami önmagában véve nem baj, nem is kell mindenkinek valaminek lennie, ezt már kamaszkorában megbeszéli apja a tanárával. De még csak boldog sem lesz, mint ahogy az olvasó elvárná.

Azt viszont nagyon jól tudja, hol van a lelke. És ez, valljuk be, nem kevés.