Paul Auster: Az orákulum éjszakája

Azt hiszem, hogy a tizedik Paul Auster kötet táján már „bekötött szemmel” is felismerném az amerikai sztárszerző bármelyik regényét. A helyszín rendszerint New York, a főszereplő egy húszas-harmincas értelmiségi, általában az írással is kacérkodó férfi, aki a sors – vagy inkább Auster szeszélye nyomán – ide-oda vetődik a nagyvárosban, és akinek az életében nagyobb hullámhegyek és -völgyek vannak, mint a legnagyobb és legjobban megtervezett hullámvasúton. És persze, ami a legfőbb: minden oldalon ott van az a fajta posztmodern játékosság és szerteágazó utalásháló, ami szintén a Nobel-várományos író sajátja. Így a nemrégiben újra megjelent Az orákulum éjszakájában ismét azt kaptam, amit eddig: egy igazán fajsúlyos, sokrétegű, ám ezzel együtt is roppant szórakoztató kötetet.

A történet kezdetén a súlyos betegségéből éppen gyógyulófélben lévő, ám így is alkotóválságban szenvedő író, Sidney Orr egy nap betéved egy furcsa papírboltba, ahol első látásra beleszeret egy kék borítós füzetbe, amelybe olyan könnyedséggel tud írni, mint korábban. Az egyik szálon megismerjük a készülő új regényét, amely egy, a sors szeszélye ellen fellázadó férfi kalandjait követi nyomon, melyben olyan vargabetűket vesz a sorsa, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, míg a másikon az író magánéletébe pillanthatunk be, amely korántsem nevezhető egyszerűnek.

Pedig látszólag minden jó irányba halad: az egészsége egyre javul, csinos és önfeláldozó felesége kitart mellette, és mindenben segíti, ösztönzi, éppúgy, ahogy közös barátjuk, Trause, a híres író. Ám valahogy egyre inkább halmozódnak a kérdőjelek, és úgy tűnik, a kék füzetbe írt történet és az Orr által megélt valóság egyre több szálon kapcsolódik egymásba, és egyre kibogozhatatlanabbul hatnak egymásra, hogy néha megkülönböztethetetlenné váljon melyik szinten is tartunk...

Azt persze külön kiemelném, hogy ezekhez a csúszkáló és sokszor egymásba mosódó valóságokhoz különböző zsánerek is társulnak, így kapunk egyszerre krimit, thrillert vagy éppen drámát, valamint ezek a szálak olyan pontossággal is illeszkednek, hogy nehéz eldönteni, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Ráadásul a szövegben megjelenő fiktív könyvek is olyan ötletesek, életteliek, hogy gond nélkül elhisszük, hogy ezek léteznek a valóságban is, és egy könyvtárba besétálva bármikor levehetjük őket a polcról.

Azt hiszem, hogy Az orákulum éjszakája az egyik legtipikusabb és legjobban sikerült Auster-regény. Megvan benne minden, ami a szerzőt jellemzi: pontosan megrajzolt karakterek, az írói lét és az alkotás folyamatának bemutatása (egyszerre játékosan és halálosan komolyan), regény a regényben, önéletrajzi kikacsintások, jó sztori és érzelmek. Egyszerre képes szórakoztatni és olyan témákat bemutatni, mint az élet és halál viszonya, a szerelem és hűség mibenléte, a nagyvárosi élet naposabb és árnyékosabb oldala, és még sok más egyéb. Mit mondjak, engem nem kell sokat győzködni, hogy újabb kötetet vegyek a kezembe az amerikai szerzőtől, az biztos.