Főkép

A Hosszú Mars olvasása után ugyan volt egy koncepcióm arról, hogy miről szólhat majd A Hosszú Utópia, de ez persze tévesnek bizonyult. Nehéz volna a regény cselekményéről vagy akár a részleteiről spoilermentesen írni, hiszen a lezárást előkészítő kötetről lévén szó, immár elkezdenek érkezni a válaszok Hosszú Földdel, a Következőkkel, és úgy általában az átlépőkkel kapcsolatos rejtélyekre. Azzal talán nem árulok el túl sokat, ha elmesélem, hogy a nyugalmas életre, megpihenésre vágyó hőseinknek mégsem sikerül nyugdíjba vonulniuk…

 

Aki eddig követte a sorozatot, annak nem jelent majd nagy meglepetést, hogy a regény tempóját továbbra is a lassan csordogálás, a gondosan előkészített „kicsomagolás” jellemzi leginkább. Talán emiatt is lehet, hogy a gigantikus események kevésbé robbannak, sokkal inkább belesimulnak a történetfolyamba, de hát ha egyszer a Hosszú Föld világain bármi megtörténhet, vajon a sok hihetetlen esemény után egy következő tudhat egyáltalán még hihetetlenebb lenni?

 

A korábbi kötetekhez képest A Hosszú Utópia hangulata meglehetősen sötétre sikeredett, egészen depresszív fejezetek sora található benne. A szereplők, akik már régóta járják a Hosszú Föld világait, bizony erősen korosodnak, és sajnos többektől is el kell búcsúznunk a regény során. A halál hiába természetes része az élet körforgásának, és hiába tudják a szerencsésebb szereplők akár többször is kijátszani, előbb-utóbb mégis elérkezik a vég. Valahogy más érzés így elbúcsúzni ezektől a karakterektől, hogy nem csupán egy kaland erejéig pillanthattunk be az életükbe, hanem szinte a teljes életútjukat végigkövethettük a sorozat során.

 

Természetesen azt szintén rossz látni, ahogy Pratchett hatása elenyészik a sorozatban – ez a kötet már nem sokkal a halála után jelent meg, valószínűleg a regény keletkezésében vállalt közreműködése ehhez mérten kevés lehetett, és ez érződik is a szövegen. Az újabb fordulatok, a lehetetlen történések már szinte semennyire sem idézik a Pratchett-től megszokott fantáziavilágot, és a korábban hozzáadott ötletek is sokkal kevesebb hangsúlyt kapnak ebben a kötetben. Mindazonáltal ezen gondolat mentén kellemes csalódás is ért, hiszen egyúttal most kaphattam egy kicsit nagyobb betekintést abba, hogy vajon hogyan ír Stephen Baxter, akitől eddig önálló regényt én nem olvastam, viszont most már szeretnék.

 

Az aktuális kötetből hiányoltam a trollokat (az ő hiányuk a jelen események közepette szintén nem véletlen), de szerencsére a végjátékban kárpótolva leszek – ezúttal nem bírtam ki, hogy legalább ne pillantsak rá A Hosszú Kozmosz fülszövegére… Joshua Valienté és a Hosszú Földek története lassan a végéhez ér, de már egy ideje tudom, hogy számomra ez a a sorozat előkelő helyet foglal el a legmaradandóbb sci-fi élményeim között, úgyhogy már egyáltalán nem tartok attól, hogy a sorozat végeztével vége szakadna valaminek, hiszen a Hosszú Föld most már mindig velem marad – jöjjön az utolsó kötet!