Főkép

Nagyon nehéz lesz elmesélni, miért is rajongok egészen pontosan ennyire ezért a sorozatért, mert az ilyesfajta őszinte rajongást általában nehéz szavakba önteni. A közvetlen környezetemben úgy érzem, magamra maradtam ezzel a lelkesültséggel, de hátha sikerül megfogalmaznom mi vonz engem a Hosszú Föld világában, és így talán olyan is kedvet kap hozzá, aki nem is sejtette, hogy pont erre volna szüksége. Nem tartom meglepőnek a negatív érzelmeket és véleményeket sem, mert ez a sorozat valahogy teljesen mást nyújt, mint amit a koncepció ismeretében várna az ember. Nincsenek nagy durranások, egyértelműen heroikus karakterek vagy sorsok, nem lehet igazán elmélyülni egy-egy mozzanatban, hiszen a világ végtelen – ez a Hosszú Föld, no meg a Hosszú Mars.

 

Talán a végtelen a legtalálóbb szó: a végtelen Hosszú Föld univerzuma végtelen számú lehetőséget rejt. Valójában mintha egymással párhuzamosan minden lehetséges forgatókönyv megtörténne a Föld történetében. Ahogy az ember felfedezi a Hosszú Föld világát, megtörténik sorban minden, aminek szükségszerű megtörténnie, ha elegendő számú verzió létezik. Kérdés, hogy vajon egy konkrét szükségszerű valóságverzió megtalálásához mennyit kell utazni? Azt hiszem ez az, ami leginkább jellemzi A Hosszú Mars című kötetet, és nem hinném, hogy nagy titkot árulok el, ha azt mondom, többen igen jelentős távolságokat tesznek meg az áhított cél érdekében. Valamint ahogyan A Hosszú háború sem szokványos értelemben vett háború volt, úgy a Hosszú Mars felfedezése esetén sem egy klasszikus kalandos expedíciót képzeljünk el.

 

A végtelenségből fakadóan nem lehet mindenről beszámolni. Mégis azt gondolom, elég szemléletes az, ahogyan a szerzők rövidebb-hosszabb módon, a lehetőségekhez képest sok aspektusára kitérnek annak, hogy Hosszú Föld megismerése milyen hatással van az emberiségre, más értelmes lényekre, magára a Hosszú Földre, és még sorolhatnám. Zseniálisak ezek az elejtett rövid értekezések arról, hogy mit tesz az új világfelfogás a vallással, hogyan hajlítja meg a rozsdás dogmákat a valóság, vagy éppen arról, hogy milyen nehézséget jelent valami egészen újat elfogadni, megérteni, bármit, ami a megszokott emberi nézőponttól eltér. Természetesen nem maradnak ki a társadalmi, politikai, gazdasági, jogi és egyéb passzusok sem, de ahogyan említettem, egyszerűen nem lehet mindenről beszélni.

 

Mindeközben történnek sorsfordító események, felfedezések folyamatosan, de mindezek sehol sem feszített tempójú, körömlerágós módon vannak elbeszélve, hiszen ez egyszerűen nem így történik. Azt mondtam már ugye, hogy végtelen számú lehetőségről beszélünk? Egy ilyen felfedező út során bepillantást lehet nyerni számos világrendbe, fel lehet villantani ötleteket, érdekes kérdéseket, de haladni kell valamilyen cél felé, különben az ember teljesen elveszne ebben az információmennyiségben. Ha megnézzük, milyen céllal indulnak a különböző expedíciók, könnyen ráébredhetünk, hogy mennyire befogadhatatlan és felfoghatatlan az ember számára mindez. Érjünk el a sokszázmilliomodik világig? No de minek? Közben annyi világ mellett suhannak el, miért éppen az a konkrét számú világ volna érdekesebb, mint bármelyik másik?

 

És ebben van számomra a kulcsa az sorozat zsenialitásának: egyszerűen nem volna reális egy konkrét jelentős eseménysort, egy karakter bődületesen izgalmas kalandjait mesélni, mert bármi, ami a Hosszú Föld univerzumában történik, csak egy porszem, egy baktérium – csak egyetlen történet a végtelen sok közül. Ehelyett a szerzők kiválasztanak pár érdekesebb cselekményt, fejleményt, utazást, amit érdemes figyelemmel kísérni, miközben annyi minden felvillan, hogy tudjuk, érezzük, mennyire elképesztően végtelen és felfoghatatlan a lehetőségek száma. Hiszen nem arról van szó, hogy van egy kitalált galaxis, ahol a történet kezdetén meghatározott erőviszonyok vannak, és van egy hősünk egy konkrét feladattal, amit nagy nehézségek árán végrehajt. Hanem bizony ott állunk egy értelmezhetetlen és teljességgel feldolgozhatatlan valaminek a küszöbén, és csak pislogunk, próbálhatunk értelmesnek tűnő, rövidebb távú, befogadható célok felé haladni, folyamatosan kétségekkel küszködve, hogy vajon van-e értelme egyáltalán annak, ami felé haladunk.

 

Bevallom, én borzasztóan élvezem olvasni ezeket a végeláthatatlan kalandokat, és nem tudom megunni, minél többet szeretnék megismerni a Hosszú Föld csodáiból és borzalmaiból, kapkodni a fejem az elsuhanó lehetőségmilliók után. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt a sorozatot egyáltalán le lehetne zárni, legfeljebb abbahagyni egy nagyjából véletlenszerűen kiválasztott ponton – akkor lepődnék meg igazán, ha valamilyen nagyszabásúnak szánt végjátékot kapnánk. De sajnos közeleg a vége, hiszen már csak két kötet van hátra, és ezért elért a sorozat-közepi válság. A türelmetlenség és a kíváncsiság persze erősebb, és A Hosszú Mars után ugyan van sejtésem róla, miről is szól majd A Hosszú utópia (szándékosan nem akarok utánanézni, még csak fülszöveget sem olvasni), de a legjobb mégiscsak az volna, ha hamar érkezne a folytatás itthon is…