Főkép

A kortárs ír irodalom megkerülhetetlen alakja, Colm Tóibín bámulatosan egyenletesen tudja hozni azt a roppant magas színvonalú realista prózát, amely miatt már nemcsak hazájában, de világszerte is kimondottan népszerű szerzővé vált. A blackwateri világítóhajó immár a negyedik magyarul megjelent könyve, és nekem ezúttal sem okozott csalódást.

 

Maga a történet pofonegyszerű, és a korábbi művekhez képest is csak egy meglehetősen rövid időszakot, néhány napot ölel fel. A középpontban egy háromgenerációs ír család áll, melyből különböző okok miatt hiányoznak az igen kemény és határozott férfiak, és a három generáció hölgytagjai (nagymama, anya, unoka) köszönik szépen, jól vannak, de nem igazán kérnek egymás társaságából. Ám egy váratlan betegség révén (a központi szereplőnek tekinthető lányunoka, Helen testvére végstádiumos AIDS-beteg, amit nem tud tovább titkolni a családja elől) néhány napot kénytelenek eltölteni egymás társaságában a nagymama erősen pusztulófélben lévő vidéki panziójában, amihez mindannyiukat számtalan emlék köt.

 

Mint mondtam, különösebben csavaros történetet senki se várjon (tulajdonképpen történet nincs is, csak apróbb történések sorozata). Tóibín aprólékos realizmusa még a várható tragédia közelében is csak a szürke hétköznapokat tárja fel, amelyekben azonban történik valami roppant egyszerű, ám sok mindent megváltoztató dolog: a szereplők hosszú évek után beszélgetni kezdenek egymással, és felszínre kerülnek az egykori sérelmek, a tudatalatti mélyére száműzött múlt. És ezen beszélgetések, vallomások közben olyan fajsúlyos témákról is szó esik, mint a kortárs ír történelem, a  homoszexualitás, a halál, az évtizedeken keresztül halmozódó harag mérgező hatása, de akár a megbocsájtásnak a lehetősége is.

 

Tóibín biztos kézzel rajzolja meg az alakjait, azoknak komoly mélységet ad, és szokás szerint megint olyan magabiztosan tartja kézben és irányítja a szálakat, hogy az olvasónak fogalma sem lehet, a következő oldalon egy nagy veszekedés robban ki, egy nagy kibékülés jön vagy esetleg a szereplők csak isznak egy újabb csésze teát. Ezt a fajta realizmust nagyon nehéz úgy művelni, hogy egyszerre hasson életszerűnek, közben mégse váljon túlontúl unalmassá, de ezt az 1955-ben született szerző gond nélkül megoldja.

 

Összességében úgy gondolom, hogy A blackwateri világítóhajó az eddigi talán legerősebb Tóibín-regény, így akinek bejött a Brooklyn vagy a Nora Webster, az egy pillanatig se gondolkodjon azon, hogy kézbe vegye-e ezt a családi sérelmekről, halálról és gyászról, de ugyanakkor megbocsájtásról is szóló realista történetet, mert megéri. Nagyon is meg.