Főkép

Vannak feljegyzések arról, hogy fiatal emberek valamilyen nagy megrázkódtatás hatására hirtelen, akár néhány óra alatt megőszültek. Még ha kétkedéssel is fogadja ezeket a tudomány világa, a kép közel kétezer év alatt nagyon hatásos kifejező eszköze lett annak, hogy az embert milyen mélységesen megrettentik bizonyos történések.

 

Tóth Krisztina novelláskötetében, a Fehér farkasban a címadó novellában stressz hatására az állatok szőre is kifehéredik. Ez történik a fekete macskákkal játszható „játék” során, mikor is ha zárt üvegben a sínek közé teszik az állatot a dübörgő vonatok alá, nem pusztulnak bele, de kifehérednek, és nem tudnak többé egyenesen menni, csak körbe-körbe. Hasonló megrázkódtatás érhette az állatkerti farkast is, aki megszökött a rácsok védelméből, találkozott az emberi világgal, és attól kezdve kifehéredve él ketrecében.

 

De a vadaknál is vadabbak az emberek ebben a történetben: ösztönlényként jelennek meg. Alig használnak szavakat kommunikációjukban, főleg nonverbális eszközökkel fejezik ki érzelmeiket. Mert azok azért vannak, akkor is, ha különben csak olyanok, mint a megkínzott fekete macskák: nem haladnak határozott irányba, csak kóvályognak. Szerintem ezt a novellát akár kulcsnovellának is tekinthetjük. Legalábbis úgy érezzük, hogy az ebben megjelenő témákat dolgozza föl a többi írás is: a kötet többi elbeszélésében is meggyötört, céljukat vesztett emberek állnak a középpontban. Emberek, akik fölött átrobogott az élet.

 

Az elbeszélések hőseit különböző megrázkódtatások érték. Elhagyták őket, halálosan megbetegedtek, párkapcsolatuk kihűlt, elveszítették az életüknek értelmet adó munkájukat vagy még súlyosabb csapások miatt szenvednek. A trauma már megtörtént velük, a novella idején kívül, és az elbeszélések elején ott állnak megdöbbenten. Tétova kísérleteket tesznek arra, hogy értelmezzék a jelent, találgatják, hogyan is jutottak el idáig, vagy kétségbeesetten próbálnak tenni valamit magukért: maguk sem tudják pontosan, hogy mit és miért.

 

Igazából nincsenek kérdések, válaszok sem lehetnek. Így lesznek ezek az írások leginkább helyzetrajzok, s mi, olvasók valahogy kívülről figyeljük a történéseket, kissé szenvtelenül. Tudjuk, hogy a hősöket súlyos veszteségek érték, de érzelmeinkre (talán szándékoltan) nem hatnak erősen a szövegek. Mintha nem is irodalmat olvasnánk, hanem szociográfiát vagy esettanulmányokat a 21. századi emberről.

 

Mégpedig elég pontosakat.