Főkép

A Fumax nem adja alább, sem pedig fel, itt a saját jogán is klasszikus, eredetileg a hetvenes években megjelent Conan képregénysorozat második gyűjteményes kötete, ismét két verzióban, melyből az olcsóbbik is keményfedeles, minőségi, és megfelelő kezekben emberölésre is alkalmas.

 

Nyolc fejezetben tíz különféle történet található a közel 350 oldalas könyvben, melyek minden tekintetben változatosak, még ha ez nem is feltétlenül erényük. Például az első fejezet szemlátomást a kísérletezésé – A homok alatt szunnyadó című történetet Sonny Trinidad rajzolta, a többitől némileg eltérően nem tisztán fekete-fehérben, hanem szürke árnyalatokat is használva, ám rajzainak van némi amatőr jellege. A sötétség népe című, szintén ezen fejezetbe került történetet Alex Nino rajzolta, kísérletezőnek ható, de kissé elnagyolt, nehezen követhető stílusban. Úgyhogy fellélegeztem a második fejezetnél, látván, hogy azt végre John Buscema (is) rajzolta. Ez nyilván szubjektív, de szerintem a számtalan Conan ábrázolás közül az ő stílusa illik legjobban a Robert E. Howard által az 1930-as években megalkotott barbár alakjához (bár a mindmáig tartó, különféle Conan képregények között akadnak további kiemelkedők).

 

Apropó, Howard. Az első kötetben is találtunk olyan történetet, ami csupán felhasználta valamely szereplőjét vagy ötletét, és Roy Thomas, a sorozat írója (egyben a Marvel egykori főszerkesztője) most is vetemedik ilyesmire, bár talán csak egy sztori volt, amit ostobácskának éreztem. Mármint, nyilván nem vár az ember filozofikus mélységeket és szépirodalmi igényességet egy Conan-képregényben, de hűséget az eredetihez igen. És most is érződik, mikor dolgoztak eredetiből, bármennyire nyúltak is bele az adott sztoriba. Például a kötetzáró Bal-Sagoth isteneinek eredetileg Turlogh O'Brien volt a főhőse, egy 11. századi ír harcos, de persze Conanra átírva is működik a sztori. Működik, amennyiben az olvasó jól viseli, hogy bizonyos elemek mindegyikben jelen vannak. Hogy Conan erős és legyőz mindenkit, az alap. Aztán szinte mindig van egy nő, akit megment, és ezen a nőn viszonylag kevés a ruha. Főgonosz is mindig van, legyen bár természetfeletti, vagy szimplán csak hataloméhes halandó – végül mind halandónak bizonyul.

 

Viszont Howard eredeti történeteinek zordon hangulata, éjsötét mélységei (Howard nemcsak levelezett Lovecrafttal, de ihletet is merített tőle, ahogy itt is tapasztalhatjuk), Conan sajátos, de masszív erkölcsisége és tartása, és ritkás, ám ütős fekete humora nem minden fejezetben jön át. Összességében azonban erős a gyűjtemény, még akkor is, ha az egyes történetek össze-vissza ugrálnak Conan életében. Maga Howard sem lineárisan írta meg őket, bár megvolt, hogy honnan hová fog eljutni a barbár, és hogy közben be kell járnia az írott történelem előtti, de az általunk ismert ókorra oly erősen hasonlító világot.

 

A kötet borítóját mindkét verzióban Boris Vallejo festményei díszítik, s belül kapunk további borítófestményeket, tőle és más alkotóktól, de azokat már fekete-fehérben. A limitált kiadás legfőbb extrája egy 10 oldalas extra történet, illetve 6 oldal pin-up. A heroikus fantasy híveinek bármely változat kötelező, meg bárkinek, aki szereti a kalandokat, izgalmakat, és azt, ha a problémás kérdéseket egy-két jól irányzott vágással vagy ütéssel is el lehet intézni. Ez ugye jelen civilizációnkban ritka élmény, miközben az ember igazságérzete még jobbára megmaradt, így ad egyfajta sajátos örömet, ha azt láthatjuk, hogy legalább Conan így intézte. Emiatt nem javaslom a kötet magunkkal cipelését mondjuk bürokratikus helyszínekre, de még a tömegközlekedésen való olvasása is hordoz magában némi veszélyt.