Főkép

Tényleg szükség van istenekre? A kérdés örök, halandók milliói tették már fel, azonban ritka az, hogy maguk az istenek megkérdőjelezzék saját létezésük értelmét – főleg a Marvel-univerzumban. Thor ezúttal azonban egy olyan ellenféllel kerül szembe, aki nemcsak őt vagy mondjuk az asgardiakat akarja kiirtani: az összes istentől meg akar szabadulni, szerte az univerzumban. Thor szinte nem is érdekli, az istenölőnek ő csak a következő legyőzendő akadály... ám a mennydörgés istene nem hátrál meg semmi és senki elől. De mi történik akkor, ha tényleg igaza van az istenölőnek, ha istenek nélkül tényleg jobb lenne a halandó lényeknek?

 

2012 év végén új író vette át a stafétabotot a Marvel egyik legjelentősebb sorozatában, a Thorban: az a Jason Aaron, aki nem sokkal korábban fejezte be a Vertigo képregénykiadónak a Scalped című ikonikus szériát, sőt, már volt pár évnyi szuperhősös tapasztalata is (Wolverine-hez, az X-Menhez, illetve Hulkhoz hoz is hosszabb ideig írt történeteket). Az az Aaron, aki, miután a Thorral végleg megismertette a nevét a képregényolvasó közönséggel, később egy igen szórakoztató Doctor Stange sorozatot fog vezetni és évekig a központi Star Wars képregények írója lesz. Az az Aaron, akit én mégis a végtelen dühe, az elfojtott, kiapadhatatlan haragja miatt szerettem meg a Southern Bastards című, realista képregényben. Bár az egy amerikai kisvárosban játszódik, sörrel, kertipartival, futballal és brutális vérengzésekkel a középpontban, amikor tombolnak az indulatok, amikor az emberek bosszúra vágyva üvöltenek, az valami fenomenális benne – márpedig mi lehetne jobb kiindulási alap egy Thor sorozathoz?

 

Persze félreértés ne essék, a Thor: A mennydörgés istene közel sem ilyen durva, de én mégis érzek benne valamit az Aaron-féle haragból. Thornak mintha minden oldalon olyan helyzettel kellene szembenéznie, amivel korábban még nem: meghalnak a halhatatlannak hitt istenek és nem lehet könnyedén a gyilkos nyomára akadni; Thor önmagát okolja a gyilkosságok miatt; és hát eljön az a pont, amikor már nem elég az, ha egyre erősebben próbál valakit a Mjölnirrel püfölni. Egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, egyre jobban frusztrálja, hogy nem tud végezni az istenölővel – és mindvégig benne motoszkál, hogy lehet, nincs is szükség rá.

 

Aaron igen megnyerően és hatásosan építi fel Thor lényét (pontosabban mindhárom Thort, különböző idősíkokon játszódik ugyanis a történet), pedig előzetesen, még a remek Loki képregény után sem bíztam abban, hogy érdekessé lehet tenni ezt a közel elpusztíthatatlan, leggyakrabban egy pöröllyel ütlegelő istent. De nemcsak Thor, hanem az istenölő is legalább ennyire izgalmas figura – érthető, szinte átérezhető motivációja miatt egy ponton el is gondolkodtam, hogy vajon mi lesz a történet vége... Aaron nem dobálózik nagy fordulatokkal, megoldásait is inkább az átlagos Marvel-szintre tenném, de mégis olyan szuggesztív erő árad a lapokról, hogy nem könnyű félúton abbahagyni a cselekményt.

 

Nem is csak arról van szó, hogy feszült, pörgős vagy izgalmas lenne a történet: persze ez mind igaz, a bő kétszáz oldal ellenére sincs benne üresjárat, de Aaronnél azt szeretem a legjobban, hogy eléri, tényleg hatalmas jelentőségűnek érezzem az eseményeket. Ha nem az univerzum sorsát, akkor a főbb karakterek személyiségét illetően üssenek elemi erővel; a szereplők lélegezzenek együtt a cselekménnyel, ne váljon tétnélküli püföléssé a szuperhős-harc. Mindemellett a három idősík remekül épül egybe, a különböző Thorok folytonos narrációja pedig olyan egyedi hangulatot kölcsönöz a képregénynek, ami miatt még jobban felerősödik minden történés, még fontosabbnak fog tűnni minden csata.

 

Ráadásul Esad Ribic újfent tökéletes választásnak bizonyult. Stílusa ugyan erősen eltér a Lokiban mutatottól, de a mostani, digitálisan erősen megdolgozott rajzai sokkal jobban is illeszkednek ehhez a történethez, mint mondjuk a festményei. Hátterei, nagyalakú képei egyszerűen gyönyörűek, de nagyon látványosan sikerültek az idegen bolygók látképei, a vikinghajók vagy épp az istenölő sötétségének megjelenítései is. A Lokival ellentétben sokat foglalkozik a részletekkel, láthatóan sok időt töltött a szereplők kidolgozásával, ruházatukkal vagy fegyvereikkel, és bár néha még mindig megjelennek festettnek tűnő részek, de egyre kevesebbszer. (És ne lepődjön meg senki, de a hatodik számot Butch Guice illusztrálta – nem tudom, hogy mi indokolta a cserét, de szerintem annyira azért nem jártunk jól.)

 

Mondanám, hogy kellemes meglepetés volt a Thor: A mennydörgés istene, de titkon azért számítottam arra, hogy ilyen nagyszerűen fog sikerülni. Jason Aaron már többször bizonyította, hogy ha kellően nagy szabadságot kap, akkor nemcsak gördülékeny és szórakoztató képregényt tud írni, hanem egyenesen lenyűgözőt; ráadásul úgy érzem, hogy Thor személyében hamar megtalálta azokat a mélységeket, vívódásokat és frusztrációkat, amik igazán érdekessé teszik a karaktert. Nem tudom, hogy mik a tervei a Fumax Kiadónak a Thor-sorozatot illetően, de ha a kezdet ilyen kiváló volt, arra számítok, hogy később még jobb lesz – bízom benne, hogy előbb-utóbb azt is elhozzák nekünk magyarul, a szokott módon pompás kiadásban.