Főkép

„Micsoda Loki Thor nélkül?” – teszi fel a kérdést Rob Rodi a történet elején. Thor és Odin seregei ugyanis elbuktak, míg Loki, a Hazugságok Atyja győzött és elfoglalta helyét Asgard trónján. De mi lesz ezután? Mi történik, ha a „gonosz” egyszer tényleg diadalmaskodik? Mi tudja még éltetni, ha elérte a célját? Vajon tényleg képes lenne megölni bátyját, ha végre adódik rá lehetősége? Egyáltalán, miért akar folyton bosszút állni?

 

Marvel képregény – hagyományos Marvel szuperhősök nélkül. Bár eredetileg is a képregényvállalat „Max” imprintjében jelent meg (ahol a „keményebb”, kifejezetten felnőtteket célzó kiadványok kaptak helyet), a Loki tulajdonképpen a legkevésbé sem szuperhős-képregény, eltekintve attól, hogy valóban van benne egy Thor és egy Loki nevű szereplő. Sokkal inkább hasonlít a klasszikus görög tragédiákra, Shakespeare királydrámáira vagy Wagner operáira: ezeken az oldalakon nem latexszerkós figurák csépelik egymást „bumm” feliratok kíséretében, hanem Loki lelkének legsötétebb mélységeibe merülünk le, megismerve és megsajnálva a személyét. Márpedig ez nem kis teljesítmény a szuperhős-világ nem épp legszerethetőbb és legpozitívabb figurája esetében.

 

Loki számomra mindig is az örök balfácán volt. Függetlenül attól, hogy a skandináv mitológiával ismerkedtem, hogy egy Thor-képregényben vagy épp a Marvel filmes univerzumában találkoztam az istennel, sosem érdekelt igazán: bajkeverő, aki még a jobb pillanataiban is csak a saját boldogulását nézi, a rosszabbakban pedig Thoron szeretne bosszút állni az elfojtott gyerekkori traumái miatt. De ettől még szerintem nem lesz különösebben érdekes, elvégre a kívülálló figurája mindig ugyanazon az úton megy végig, nem képes sem változni, sem változtatni – így vívódásai kiismerhetőek, tettei megjósolhatóak. Rob Rodi azonban úgy tudja bemutatni, hogy drámája nem csupán érdekes, de egyenesen izgalmas és megrázó is lesz. Hogy az utolsó oldal rádöbbentsen: Lokiból egy hús-vér alak lett, akit végre tényleg megértünk, akinek a problémáit végre tényleg átérezzük.

 

Ehhez pedig nem kellett más, minthogy Loki egyszer győzni tudjon. De mit kezd ezzel a győzelemmel? Azt, amit mindenki vár tőle: megöli Thort, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon minden gondjának forrásával? Egy éjszakája van kitalálni; reggel bele kell vetnie magát az uralkodás unalmas bürokráciájába, teljesítenie szövetségesei kéréseit, a néppel foglalkozni... az utolsó éjjelen azonban még végigjárhatja múltjának árnyait, hogy eldöntse, kivégzi-e Thort. Odin, Sif, Balder, Hela, Frigga – mind-mind a korábbi hibáira és az ellene elkövetett gonosztettekre emlékeztetik. Ugyanis nem csupán ő hibázott, nem ok nélkül lett olyan a személyisége, amilyen. És most, uralkodóként, bármit megtehet. De meg is kell tennie, ha jogos a sérelme?

 

És hogy milyen egy ennyire ellentmondásos Loki? Olyan, akit még mi is meg tudunk sajnálni. Rodi nagyon szépen felépíti Loki jellemét, múltjában való vájkálása közben egyre több és több darabkát értünk meg az érzéseiből. És nemcsak Loki áll a középpontban: maga a sors, tetteink és jellemünk megváltoztathatósága legalább ennyire fontossá válik. Lokit nemcsak a múltja, de úgy tűnik, maga a végzet is egy bizonyos szerepre jelölt ki. Tényleg kötelező a nekünk elrendelt úton végighaladnunk? Meg tudunk még változni, amikor már úgy tűnik, hogy túl késő? Rob Rodi válaszai ezekre a kérdésekre nagyon nem kellemesek – ettől olyan súlyt kap ez a négy füzetnyi, rövidke történet, amire elsőre nem biztos, hogy számítanánk.

 

Ezt a hatást Esad Ribic festményei pedig hatványozottan felerősítik. Ugyan az első oldalakon, finoman fogalmazva, nagyon nem lelkesedtem ezekért a képekért, lassan rájöttem, hogy nagyon is van oka, hogy ennyire torz, ronda és ellenszenves mindenki. Lokit különösen nyugtalanító nézni, nem egyszer döbbenetesen visszataszító, ami nagyon jól működik együtt magával a történettel. Bár Ribic műveit továbbra sem tartom szépnek (legjobb esetben is groteszk, mondjuk Hela ábrázolásakor), amit a szokásosnál nagyobb alakú formátum még tovább fokoz, de ehhez a kötethez, Loki ambivalens személyiségéhez kellett az ő sápadt-bizarr látványvilága.

 

Elsőre nem igazán mozgatott meg egy olyan képregény, ami Lokit helyezi a fókuszba – utólag azonban nagyon is át kell értékelnem ezt a kötetet. Marvel logóval ellátva mély, fájdalmas karakterdrámát olvashatunk egy olyan figuráról, akinek a jellemfejlődése egyáltalán nem magától értetődő, viszont sokkal inkább lebilincselő, mint amit megszokhattunk Thor és Loki szuperhős-képregényeiben. Skandináv mitológia új köntösben, festményeken és szövegbuborékokon keresztül előadott tragédia: bár nagyon erős képregényes évünk van, azt hiszem, a Loki a végén is a legjobbak között lesz.