Peer Krisztián: Nem a sajátod

„Elcsúszott”, „szétcsúszott” – hosszú évekig ezek a jelzők kapcsolódtak Peer Krisztián nevéhez. Ígéretesen indult a pályája, de az ív egyszer csak eltörött, tizenöt évig nem jelent meg kötete sem. Majd 2017-ben itt volt a 42, 2019-ben pedig a Nem a sajátod. Ezeket életrajzi vonatkozások kapcsolják össze: fiatal szerelmének halála és a tragédia feldolgozása, a nélküle élés lehetőségeinek keresése ad keretet a verseknek.

 

A Nem a sajátod versei rajzolják meg a továbblépést. Bennük leginkább a költő szólal meg, a verssel, önmagával és a világgal kapcsolatos kétségeit, gyötrő érzéseit ironikus hangnemben, talán cinizmussal mutatja meg olvasójának. Mindjárt az első, „Invokáció” című versében ezen a hangon kezdi, az alkotás alaphelyzetét vázolja – már ami ennek a külsőségeit illeti. Végletes ellentétek jelennek meg („apokalipszis és kamra”, „gondosan eltervezett, irreális jövő”), a végén csattan az írás ellentéteként a „döglenék” – durva, de plasztikus kifejezése a cselekvés elodázásának, vagy éppen a vers elején emlegetett betegágyhoz kapcsolódó halálnak.

 

Ami ezek után következik, leginkább társadalmi körképnek tekinthető: mélyszegénység, érzéketlenség, butaság, alkohol (minden mennyiségben, minden esetre), családi élet, értelmiségi lét. A költő mintha kívülálló lenne, ugyanakkor nagyon is ez határozza meg az életét, ebben a környezetben kell tovább léteznie, szerelme nélkül, a túlélők szégyenével küszködve: felejteni akarva, mégis állandóan emlékezve. Ezt a bizonyos szégyent durva képekkel, kínos szójátékokkal („Igazán jól csak szikével lát az ember”, „visszatértem a kályhához, de meg is raktam” vagy „Öltözz őszi ködökbe, költözz az Őzike közbe!”) rejtegeti talán még önmaga elől is. Közben tanúi lehetünk az új szerelem kialakulásának, kissé groteszk, vagyis nyers, mégis megkapóan lírai helyzeteket vázoló versekben.

 

A „Gyászmunka új szerelemben”, „A dobogó torta” (szerintem talán a kötet legjobb versei) és az egysoros, frappáns „Egy hirdetés visszavonása” által ígért megújulás a könyvecske utolsó három alkotásban bontakozik ki. A gyászmunka tehát befejeződik, a halott kedvest nem felejti el, de képes az emlékét őrizve újrakezdeni mással, ami persze nem ugyanaz, mégis maga az élet.

 

Az önirónia marad, de a hangvétel sokkal szelídebbé válik. Talán vége a vad küzdelemnek, a költözéssel a költő új nézőpontból láthatja az egész világot, megváltozhat a hozzá való viszonya is.

 

A feszültség azonban nem tűnik el belőlünk ennek a látszólag zabolátlanul áradó, ám nagyon is pontosan kimért kötetnek az utolsó soraival együtt, hiszen a fent említetteken kívül számos olyan gondolat merült föl benne, ami mindenkit nyugtalanít. Például az, hogy mennyire ismerjük önmagunkat, félelmeinket, képesek vagyunk-e szembenézni velük. Akár csak úgy is, ahogyan Peer teszi.