Főkép

„Ha hetvenkét éves koromban nyugdíjba megyek, akkor mostantól öt hónapom van hátra a munkából. Ez huszonkét hétnek felel meg, és amennyiben az összes páciensem eljön, az pontosan nyolcszáz terápiás ülést tesz ki. Ha valamelyikük lemondja vagy megbetegszik, ez a szám természetesen csökkenni fog. Ebben azért mégiscsak van némi vigasz.”

 

A gyakorló pszichológus és saját meghatározása szerint „részmunkaidős” író Anne Cathrine Bomann első regényének hőse egy idős pszichoterapeuta, akinek – mit szépítsük – elege van a munkájából. Meg az emberekből. Meg az ő apró-cseprő kis problémáikból, melyekkel rendre őt terhelik. Unatkozó háziasszonyok, akik évtizedek óta ugyanazt szajkózzák a díványán, a változtatásra való hajlandóság legkisebb jele nélkül… Csoda hát, hogy terapeutánk hivatásához méltatlan mód kiégett? Amúgy is elege van az életből. Öregszik. Szép lassan cserbenhagyja a teste. Ahogy cserbenhagyták az emberek is. Nincs körülötte senki – tán mert nem is akar maga köré senkit? Titkárnője negyven éve egy napot sem mulasztott, oly megbízhatóan ül a váróban, mint egy bútordarab és igazgatja a rendelő és a páciensek ügyeit. Egy szem szomszédjával még sosem beszélt, csupán az olykor áthallatszó hangok és a bizonytalan zongorajáték alapján alkot magában hevenyészett képet róla, kiféle-miféle ember lehet. Az étteremben évek óta ugyanazt eszi, ugyanakkor, ugyanannál az asztalnál. Vacsorához mindig ugyanazt a lemezt hallgatja. Fásult rutinok közt él és számolja vissza a páciensekkel töltött órákat a nyugdíjig – tovább mondjuk nem lát; hogy unalomba fúló élete miért is változna meg, ha még annyi elfoglaltsága sem lenne, hogy a háziasszonyokat hallgatja, azon nem nagyon gondolkodik.

 

Ebbe a fásultságba érkezik a fiatal nő, Agathe, aki addig erősködik, míg fel nem véteti magát az először természetesen tiltakozó terapeuta páciensei közé – öt hónappal nyugdíj előtt hogy is vállalhatna új pácienst? –, és felforgatja életét. No nem valami égzengős-csinnadrattás módon, ez nem az a regény. Nincsenek nagy érzelmek, vallomások, egymásra találások és az élet értelmének újrafelfedezése. Van helyette finom humor, szelíd közeledés, tapogatózó nyitás. Agathe olyan kecsesen kapirgálja meg a doktor önmaga köré húzott falát, ahogy a borítóra rajzolt madárka száll a kiszáradt ágra. Épp csak megrezzenti – ám sokszor egy apró rezgés is lavinát képes elindítani.

 

Agathe súlyos beteg, aki tisztában van betegségével és nem vár csodát. Ő csak működni szeretne. Tán épp ez, a megannyi kudarc és minden szakmai kihívást nélkülöző időpocsékolás után friss levegőként ható szorongó, szorongását és a terápia korlátait jól ismerő friss fuvallat az, ami a kiégett doktort felrázza. Agathe fiatalsága, szépsége, sebzettsége csupán a felszín: a kérdés az, hogy lehet, hogy egy ilyen sebzett nő „működni” akar, míg ő, a saját személyiségével, életével, tapasztalatával tisztában lévő pszichoterapeuta már igazán azt sem? Hogy lehet, hogy a neurotikus páciens tűnik józanabbnak kettőjük közül? Hogy lehet, hogy Agathe szinte első pillanattól mintha magára vállalna a terapeuta terapeutájának szerepét?

 

Bomann kisregénye nem mond sok újat, az idős, kiégett pszichológus és a fiatal, depressziós páciens egymásra találásáról nem most olvashatunk először, itt-ott bizony klisés és elnagyolt is szerintem a történet – mégis, ahol működik, ott nagyon működik. Elsősorban a szerző eleganciája és visszafogottsága miatt. A helyszín Párizs, a kor a negyvenes évek vége – tán ezért is érzik jóval elegánsabbnak, kevésbé hangosnak a történet, mint a mában játszódók. Az egészet belengi valami furcsa, kicsit ódon atmoszféra, mintha már megsárgult, de még épp nem a szétesés szélén álló újságlapokat forgatnánk. Szövegszinten is egyszerű, már-már régimódi, semmi köze a ma divatos exhibicionista, modern prózához – mintha a szerző egy más időből maradt volna ránk.

 

S hogy tud-e ezzel együtt ma is érvényes, egyetemes mondanivalóval szolgálni? Nagyon is! Az öregségére láthatatlanná váló terapeuta és a vak apa és a családjában fellépő gondokkal szemben önkéntes vakságot vállaló anya mellett láthatatlanságban felnőtt Agathe történetének közös tanulsága: mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy a körülöttünk élők számára láthatóvá váljunk; hogy ne csupán díszletként funkcionáljunk a saját életünkben. Mindannyiunknak szüksége van emberi kapcsolatokra, arra, hogy észrevegyenek, figyeljenek ránk, meghallgassanak. Arra, hogy meg tudjunk nyílni a másik előtt. Valóban megnyílni, nem csupán elhúzni a függönyt a kirakat előtt, a ráncokba gondosan elrejtve mindazt, ami számít. Ez ma, a közösségi média agyonfényezett önpromóciójába belenövő generációk korában éppoly fontos, mint akkor, amikor emberek tömegei menekültek felfoghatatlan traumák elől elzárkózásba. Úgy tűnik, ha épp nincsenek függöny mögé kergető traumáink, kreálunk magunknak függönyöket divatból. Bomann szelíden figyelmeztet: ne tegyük!