Főkép

A matektanár bekattant. Legalábbis ezt veszik le a kisvárosi iskola tizenegyedik osztályosai a szerdai első órán történtekből. Ugyan most sem értenek egy szót sem abból, amit Varacskosdisznó hablatyol, de ezúttal dermedt csendben hallgatják végig. Talán mert az óra elején leordította őket. Vagy talán érzik, hogy soha életükben nem hallottak még ilyen őszinte megnyilatkozást tanártól.

 

Schein Gábor Megleszünk itt című regényének hőse, az 52 éves Kiefer egy fiktív kisváros gimnáziumában tanít matematikát. De nemcsak matematikát akar tanítani, hanem érző, gondolkodó embereket is szeretne nevelni tanítványaiból. Azonban az adott térben és időben ez lehetetlen. Kikezdhetetlen logikájával ezt világosan látja. Pontosan tudja, mi lesz az imént említett rendkívüli óra következménye: szeretne már megválni az iskolától, az iskola pedig tőle. El is bocsátják.

 

Közben végső búcsút kell vennie nővérétől, az egyetlen embertől, akivel bensőséges kapcsolatban állt. Így a társadalom peremére sodródik: jövedelme nincs, rendkívül takarékos, már-már aszketikus életmódot kell folytatnia. Egyedül az írás marad számára: táskaírógépén kopogja korának (korunk Magyarországának) társadalmáról, a hatalom természetéről, az erkölcsökről, más aktuális problémákról szóló szövegeit. Ez a tevékenység szabaddá és boldoggá teszi, mámoros állapotba kerül általa. Azt gondolja, azért alakulnak ilyen rosszul a dolgok, mert a hatalom képviselői nem látják át a helyzetet. Ezért – bár nem nagyon hisz abban, hogy elolvassák – el is juttatja húszoldalas eszmefuttatásait az illetékes testületekhez. Ezzel eléri, hogy nemcsak őrültnek tartják, hanem politikai szempontból ellenségnek is tekintik.

 

Lakását (élethelyzetéhez illően) egy városszéli házikóra cseréli, ezután az előző lakó ottfelejtett számítógépén gépeli tovább jegyzeteiből az élet minden területére kiterjedő elemzéseit és próféciáit. A városszéli udvaron nemcsak a digitális világgal ismerkedik meg, hanem szomszédja szép és boldogtalan menyének segítségével fölfedezi saját testét is. Azaz hogy nem csak írásra, táplálkozásra és úszásra alkalmas.

 

Nem egyszerűen a rendszerváltozásnak, hanem saját magának és a 21. századnak az áldozata. Saját elméjének hálójában vergődik: mindent megfigyel, rendszerez. Azt hiszi, hogy a kétszer kettő igazsága érvényes a társadalomra is. Meg azt is, hogy tiszta logikájával mindent átlát, megért, tud. Emiatt marad különc, semmilyen környezetbe nem tud beilleszkedni. Személyes kapcsolatai nincsenek, kommunikációját a külvilággal a minimálisan szükségesre korlátozza. De néhány esetben azért látjuk, hogy képes a megalkuvásra. Nem, nem tragikus regényhős, talán kicsit szánalmas és enyhén komikus figura, ettől nagyon emberi, nem nehéz azonosulni vele.

 

A történetet alapvetően a mindentudó elbeszélő meséli el, de terjedelmes részeket olvashatunk a Kiefer által alkotott elemzésekből is. Az egyik legjobb részlete a regénynek az, amelyben a billegő konyhai széken ülve a tanár szomszédjának fia fejti ki a világról alkotott véleményét. Zoltán monológja Kiefer tudatán keresztül jut el hozzánk, képi és hanghatásokkal meg-megszakítva, töredékesen, értelmetlen mondatokban: nyilvánvaló, hogy a tanár nem tud kitörni saját gondolatai köréből, nem hatol el hozzá olyasmi, ami kikezdhetné a maga által fölállított rendszert.

 

Kiefer történetének három befejezése van: egy hollywoodi jellegű, egy drámai és végül egy egészen hétköznapi, valóságszerű.

 

Az utolsó verziót éppen azért érezhetjük valóságszerűnek, mert a regény több korábbi mozzanata és a főhős erkölcsi beállítottsága indokolja ezt a lezárást. És talán azért is, mert számol az ember túlélési ösztönével: akármi történik, nem kell feltétlenül belepusztulnia. Marad olyan lehetőség, amire nem is gondolt korábban, talán más élethelyzetben elutasított volna, de adott esetben megmentheti az életét. Talán még boldoggá is teheti, bármit is jelentsen ez.