Főkép

Denys Arcand kanadai tévé- illetve dokumentumfilm-rendező nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, bűnügyi történetet rendez a heist filmek, valamint Guy Ritchie korai munkásságának nyomvonalát követve. A váz ugyanis könnyűfém-szerkezetű, a rá pakolt karosszéria azonban több rétegű, tömör acél. Gépezetünk nagy lendülettel indul, aztán városi tempóban döcög tovább, ami a rá pakolt teher alatt cseppet sem meglepő – súlyos üzeneteket kellene célba juttatnia, és közben még szórakoztatnia is nézőit.

 

Pierre-Paul (Alexandre Landry) filozófia szakot végzett futár, aki saját bevallása szerint túl intelligens, hogy sikeres lehessen. Miután barátnője, a banki alkalmazott Linda (Florence Longpré) szakít vele, a fiú egy rablás helyszínére keveredik, ahol hirtelen ötlettől vezérelve felmarkol két zsák készpénzt. Első megmozdulásként vesz egy gyors fuvolaleckét a város legdrágább kéjhölgyétől (a szemkápráztató Maripier Morin), de a betetőződő boldogságot gyorsan tovaűzik a kiérkező rendőrnyomozók. A pénz ugyanis elég forró, a maffia például örömmel szerezné vissza a szervek előtt. Hősünk ráadásul nem az a tipikus bűnöző-alkat (jó eséllyel fejből le tudná diktálni Jostein Gaarder Sophie világa című könyvét), ezért a börtönből frissen szabaduló Sylvain „Az agy” Birgas-hoz (Rémy Girard) fordul, aki tehetségesen mosott tisztára ezt-azt, míg be nem kaszlizták. Aspasie, a kurtizán szintén szimatot kap, így megkezdődik a harc a nagy zsozsóért, na meg az életben maradásért, lehetőleg rácsokon kívül.

 

Meglátásom szerint Az amerikai birodalom... író-rendezője kevésbé kíván konkrét szereplőiről értekezni, fókuszpontja sokkal inkább a társadalom, amiben élnek/élünk. Az idézett filozófusok világgal kapcsolatos megfejtéseivel szembeni éles ellentétként magyaráz a gazdasági, politikai rendszerek működéséről, tényként csomagolva feltételezéseket a történet dialógusaiba. Engedelmesen leveszem én a rózsaszín szemüvegemet, ha minden úgy van, ahogy mondja, ám a védekező hangokat nem hallom felcsendülni; állításai egyoldalúak maradnak, pedig tudtommal az óidők nagy gondolkodói sem átallták néha elképzeléseiket egymással megütköztetni. Félreértés ne essék, nem Michael Moore legújabb munkáját látjuk, hanem egy játékfilmet, amit az eredeti karakterek és az időnként remekül megírt, szórakoztató dialógusok megmentenek attól, hogy maga alá temesse önnön didaktikája. Ám a két óra feletti hosszt indokolatlannak éreztem, és többször kiáltottam fel magamban, hogy gyerünk már, film, ne pazarold az időmet.

 

Arcand ugyanis láthatólag képtelen volt rá, hogy levetkőzze televíziós múltját, és talán dokumentarista megközelítéséből fakadóan minden egyes eseményt hosszan, szájbarágósan mutat meg. A kivitelezést ennél fogva annyira ötlettelennek éreztem, hogy legszívesebben visszatekertem volna az idő kerekeit, hogy odacitálhassam a vágószobába mondjuk a már emlegetett Guy Ritchie-t: pörgesse fel kicsit a nyersanyagot, mert egyszerűen könyörög egy friss szemért. Mert szép a tanító szándék, a társadalmi egyenlőtlenségek bemutatása (bevallom a zárást kicsit meg is könnyeztem), egy mozifilmnél azonban érdekesebb tálalást várok, mint a Királyi Egyesen. Madách szavaival élve: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Ugyanakkor: „Nem az autó számít, hanem a sofőr.” (Dominic Toretto). Na, én itt átadtam volna a kormányt egy bevállalósabb pilótának.