Ricardo Piglia: Az eltűnt város

Azt hiszem, közel sem túlzás kijelenteni, hogy a 20. század végének és az ezredfordulónak a két legjelentősebb latin-amerikai írója Roberto Bolaño és Ricardo Piglia volt. De míg Bolañónak, az egyik legnagyobb személyes kedvencemnek kis túlzással szinte minden jelentősebb műve elérhető magyarul – olyannyira, hogy már a hagyatékban maradt szövegekből is válogathat a kiadó –, addig Pigliának mindössze egyetlen regénye jelent meg idehaza, ráadásul az is döbbenetes módon félrepozicionálva (szimpla krimiként), és így gyakorlatilag a feledésre ítélve. Engem már ez a korábbi műve is lenyűgözött, de hogy mekkora zseni is volt az argentin, a most megjelent Az eltűnt városból derül ki igazán.

A keret ezúttal is egyfajta nyomozás, ám egy olyan megfoghatatlan és folyamatosan változó világban, amelyet még a legelszántabb olvasó sem lesz képes maradéktalanul felfejteni, átlátni és megérteni. Hogy a legegyszerűbb szinten maradjunk: egy furcsa, alternatív argentin valóságban vagyunk, amelyben feltaláltak egy különös gépet, amely ontja magából a történeteket. Korábbról ismert vagy épp ismeretlen szövegek változatait, parafrázisait, továbbgondolásait, melyek szamizdatban terjednek a kőkemény diktatúrától sújtott város katakombáiban, és akár a valóságban is megelevenednek a külön ennek a gépnek épített múzeum termeiben, sőt, befolyásolhatják egyes emberek életét és gondolatait is.

Regényünk főhőse (?), Junior, ennek a szerkezetnek a titkai után ered, és miközben haladunk előre a nyomozásban, folyton folyvást belebotlunk ezekbe a gép által előhívott történetfoszlányokba. Ezek hol tökéletesen érthető, kerek egészek, hol kusza lázálmok, és hajlamosak összekeveredni, egymással interakcióba lépni, hogy a szöveg egyes pontjain az olvasó végképp elveszítse a fonalat, és fogalma se legyen, hogy a szöveg(ek) vagy az összemosódó valóság(ok) éppen melyik szintjén is tartózkodik éppen.

Persze ezen posztmodern játék közben Piglia folyamatosan mesél többek között a mindenkori diktatúrák természetrajzáról, a szerelemről és a halálról, magáról a történetmesélésről, a latin-amerikai és az európai történelemről (feltűnően sok magyar szál kap szerepet a regényben), vagy éppen az életről és az irodalomról, miközben egyik emlékezetes történet követi a másikat, és végképp ködbe veszik előttünk a valóság (már amennyiben létezik ilyesmi az argentin műveiben). Mindig is szerettem az olyan alkotókat, akik úgy voltak képesek a legmagasabb fokú irodalmat művelni, hogy közben szem előtt tartották az égető realitásokat is, hisz nem nehéz felfedezni a háttérben az argentin politikai rendszer kritikáját, egy egyetemen irodalmat oktató ember meglátásait és az örök emberi kérdésekre adható válaszokat sem.

Véleményem szerint Az eltűnt város az utóbbi évek posztmodern irodalmának egyik csúcsteljesítménye, és így az idei év egyik legfontosabb hazai könyvmegjelenése is. Piglia regénye egy olyan könyv, amely bár korántsem adja magát könnyen, amelyet a végén sem fogunk teljes egészében megérteni (nem is lehet), de az biztos, hogy minden egyes belefektetett perc megtérül. Bízom benne, hogy az argentin ezúttal eljut egy viszonylag bővebb műértő réteghez, és ezáltal lehetőség nyílik további köteteinek megjelentetésére is hazánkban.