Főkép

„– Ki az ott?

– Tudnod kéne. A sírfedelemen terpeszkedsz.”

 

Vajon képes lesz Hellboy megbirkózni a sorsával? Legutóbb ő lett Britannia királya, halott lovagok támadnak fel a sírjukból, hogy csatlakozzanak a seregéhez, ám még így is kevésnek bizonyulhat mindez, ugyanis nem csak Nimuéval, a Vérkirálynővel kell megküzdenie... Ez már a Ragna Rok, az utolsó csata a vég előtt, amikor is minden eldőlni látszik... többek között az, hogy túléli-e az emberiség, vagy mindenki elpusztul és a szörnyetegek veszik át az uralmat. Újabb átlagosnál is rosszabb nap Hellboy életében.

 

A tetőpontjához értünk a kötetek óta előkészített történetnek: összefutnak a szálak, fény derül Gruagach, Nimué, Mab királynő és persze Hellboy sorsára, mely természetesen egy újabb hatalmas összecsapásban csúcsosodik ki. Talán csak annyiban lehet hiányérzetünk, hogy Mike Mignola az előző részek után már nem tudta tovább fokozni a feszültséget: A nagy vadászat végére minden összeállt ahhoz, hogy elkezdődjön a végjáték, ami különösebb megtorpanás nélkül uralta is a Vihar és harag cselekményét. Egy ponton túl szinte már mindegy is, hogy megpróbálkozik-e növelni a tétet – az emberiség kipusztulásánál nehéz elképzelni rosszabb forgatókönyvet.

 

Ilyen értelemben nem annyira tud már meglepni a Vihar és harag: mindvégig a kijelölt irányba halad, a fókuszba maga a mindent eldöntő csata kerül. Még amikor szeretne újat mutatni, akkor is inkább idegen sztorielemnek érződik a történetben; míg a legelső kötetekben minden további nélkül elfértek a véletlenszerű fordulatok és a semmiből előrángatott szereplők, mostanra túl hosszú építkezés van mögöttünk, hogy mindez valóban izgalmas megoldásnak tűnjön számomra. Küzdelemből viszont nem lesz hiányunk: Hellboy a tőle megszokott „üssük addig, amíg mozog” dinamikával száll szembe minden gonosszal, ami Duncan Fegredo tálalásában legalább követhető (ellentétben Mignolával) és látványos.

 

A kötetben az egyetlen igazán lényeges dilemma is Hellboyhoz kötődik: elfogadja-e Britannia királyi címét és ezzel együtt a terhet, hogy a seregek élére állva vezetnie kell a holtakat Nimué ellen? Vagy újfent kihátrál a sors elől, amit rejtélyes boszorkányok és más okkult hatalmak akarnak rákényszeríteni – és csak úgy „hellboyosan” saját megoldást próbál találni? Abban persze biztosak lehetünk, hogy a küzdelmek nem fognak elmaradni, ezt kívánja a képregényes dramaturgia, de az közel sem magától értetődő, hogy Hellboy milyen utat fog választani. Az elmúlt években elhagyta a PKVH kötelékét, megpróbálta felfejteni a származását övező rejtélyeket, járt Afrikában és az óceánban... de vajon milyen emberré tette mindez a tapasztalat? Sokáig egy alkoholista démonnak érezte magát, aki csak a bajt hozza – választása ezúttal is az egész emberiség életébe kerülhet.

 

Azt hiszem, nem ez lesz a legkreatívabb, legsötétebb és legszórakoztatóbb Hellboy-kötet a sorban, de magabiztosan „hozza a kötelezőt”. Gördülékenyen viszi végig a történetét (ami már csak azért is meglepő, mert a sorozat legelején még elég másmilyen stílusban írt Mignola), megtörténik mindaz, amire számítottunk, az események végére pedig újfent egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amire eddig még nem volt példa. Hamarosan a végére érünk a fő Hellboy-történetsornak, úgyhogy aki eddig kitartott, most már semmiképpen se szálljon ki. Szerintem lesznek itt még meglepetések...