Főkép

Hellboyt Angliába szólítják: bár még alig épült fel a legutóbbi összetűzéséből Baba Jagával és Halhatatlan Koshcheijel, újfent szükség van elképesztő erejére és cinikus sziporkáira. Időnként ugyanis feltámadnak halottaikból az óriások, és az angol nemesek megrendezik a nagy vadászatot, amire ezúttal Hellboyt is meghívják... de persze megint nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt előre eltervezték. Boszorkányok, Artúr király, Morgan le Fay, Gruagach – Hellboy nagyon hamar dönteni kényszerül a múltjával és örökségével kapcsolatban, és döntése az egész világ sorsára hatással van. Már megint.

 

A sorozat hatodik részére világossá vált: egyre grandiózusabb események felé haladunk, amire pár kötettel korábban még nem annyira számítottam. Az inkább epizodikus, „hét szörnye” jellegű történetkoncepció mostanra folyamatosba váltott, egyértelműen a nagy fináléra készülünk elő, amitől határozottan emlékezetesebbnek tűnnek az egyes kötetek. Nincsenek apróbb mellékszálak és kizökkentő visszaemlékezések egy korábbi kalandra, hanem egymásra épülnek az események, fókuszáltan megyünk egyre mélyebbre Hellboy múltjába, várjuk a nagy összeütközést, figyeljük a figurákat, ahogy mindenki elfoglalja a helyét – és közben persze alkalmanként harcolunk egy jót.

 

Nehéz utólag rekonstruálni, hogy vajon eredetileg is ezt tervezte-e Mike Mignola, vagy csak az után alakult ki a koncepció, hogy már minden létező elemet beledobált a nagy üstbe, mindenesetre most nagyon élvezetes figyelni, hogyan állnak össze a különálló, szinte ad hoc részek egységgé. A korábbi történetek zavarosnak vagy érthetetlennek tűnő utalásai mintha visszamenőleg is értelmet kapnának, ráadásul mostanra tényleg van tétje az eseményeknek, nincs az a fajta következmény-nélküliség, ami a legyőzhetetlen, mindent túlélni képes Hellboyt eleinte jellemezte. Sőt, Mignola minden kötetben képes a történésekbe újabb folklór-rétegeket beemelni, amitől ugyan van egy olyan érzése az embernek, hogy a Föld teljes történelméhez köze van valamilyen módon a piros Pokolfajzatnak, de a képregény lapjain bitang jól mutatnak az újabb elemek – ezúttal mondjuk a brit-angolszász hagyományok.

 

De természetesen legalább ennyire fontos része a képregénynek Hellboy személyisége, amely talán sokkal kevésbé látványos változáson megy át – vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a cinikus attitűdje jobban elfedi jellemét –, de ugyanennyire eltér a kezdetektől. Egyre jobban megérti, ki is ő valójában, megismeri az örökségét, felfedi múltjának rejtélyeit, de mindez csak még több fájdalommal, még több „nincs jó választás” dilemmával sújtja. Próbál jót cselekedni, de mintha minden tette csak még mélyebbre lökné a sötétségbe, sőt, mintha neki köszönhetően kapna még nagyobb erőre a gonosz – olyan teher ez, amit nem lehet könnyedén viselni. Különösen érdekes „ellenfele”, Gruagach, aki tipikus „rossz oldalra került, tragikus életet élő” antagonistának tűnt elsőre, de ahogy egyre mélyebben átérezzük-átéljük vágyait és érzéseit, egyre közelebb tud kerülni hozzánk... Azt hiszem, a végjátékban még fontos szerepe lesz.

 

Közeledünk tehát a fináléhoz – a Vad Virágok Könyvműhely kiadásának alapjául szolgáló omnibus collection eredetileg négy vastag kötetben gyűjtötte össze Hellboy kalandjait, amiből eddig gyakorlatilag kettő és kétharmad jelent meg itthon, úgyhogy már nincs messze a vége (no persze még van két kötetnyi rövid epizód is...). Félreértés ne essék, jelen pillanatban úgy érzem, szinte végtelen hosszan is tudnám olvasni a Hellboy képregényeket, annyira szórakoztatóak, ugyanakkor kíváncsi is vagyok, hogy Mignola miként fejezi be a sorozatot – hamarosan kiderül.