Főkép

Mit tehet az ember, ha egyik pillanatról a másikra elveszíti a szüleit egy rémes autóbalesetben? Hogyan tudja folytatni az életét, megbirkózni a gyásszal és a mindennapok küzdelmeivel? Hogy lehet hozzászokni ahhoz, hogy akik eddig nevelték és a mindennapjainak szerves részét képezték, többé már nincsenek, és a helyüket olyan rokonok veszik át, akiket eddig csak évente egyszer látott? Mindezek tetejébe képzeljük el, vajon milyen lehet, amikor kiderül, hogy mások vagyunk? A szerelem az szerelem, de mégsem mindegy, hogy ki iránt érzi az ember, mert ha nem „megfelelő” neműt szeret, könnyen keresztény átnevelő táborban találhatja magát…

 

Cameron nagyon fiatalon lett teljesen árva. Ráadásul a tragédia idején tudatosult benne, hogy ő más, mint a legtöbb kortársa, hiszen a saját neméhez vonzódik. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a történet Észak-Montana roppant vallásos területén játszódik az 1980-90-es évek fordulóján, amikor a melegjogi mozgalmak éppen csak megalakultak, és a legtöbben úgy gondolták, hogy vallási propagandákkal mindent meg lehet oldani. A roppant kínos és nehéz szituációt csak tetézi a konzervatív keresztény tanokat valló Ruth, Cameron nagynénje, aki a lány gyámja lesz.

 

Ez a regény sok tekintetben egy „mi lett volna, ha…?” történet, hiszen Cameron rengeteget töpreng azon, milyen fordulatot vett volna az élete, ha a szülei életben maradnak és megtudják, hogy a lányuk homoszexuális. Ők is keresztény nevelőtáborba küldték volna, mint Ruth, vagy képesek lettek volna elfogadni a másságát? Ez sosem derülhet ki, de éppen ez a regény egyik fontos üzenete az olvasónak, hiszen nem érdemes azon rágódni, hogy mi lett volna, ha…

 

Cameron története öt évet ölel fel, azt az ötöt, ami talán az egyik legfontosabb időszak egy fiatal jellem fejlődésében. Attól függetlenül, hogy a történet a gyász és a homoszexualitás kérdéskörére fókuszál, minden olyan fontos problémát is felvet, amit egy tinédzser az adott időszakban átélhet – iskolai kiközösítés, a csoportba való beilleszkedés, a gyász feldolgozása, szexuális öntudatra ébredés, önmagunk megtalálásának folyamata. Azt is meg merném kockáztatni, hogy ez a regény tökéletes középiskolai olvasmány lenne, hiszen egy tinédzser szemén keresztül láthatjuk azokat a problémákat, amikkel főleg ez a korosztály küzd. A súlyos témák mellett ez a könyv iszonyatosan humoros és jól olvasható, Cameron Post egy elképesztően vicces, szeretetre méltó és valóságos karakter. 

 

Végigkövethetjük Cameron lelki fejlődését, ahogyan halad a gyász fázisaiban, öngyógyításának folyamatát, miközben sem nagynénje, sem a nagyanyja nem tud neki követendő példával szolgálni. A gyász mint jelenség mindig ott van, láthatatlanul burkolja be szereplőinket, de az események előrehaladtával sokkal nagyobb hangsúlyt kap a homoszexualitás ténye, ami lassan, de biztosan tudatosodik Cameronban. Érdekes volt megfigyelni, hogy ő egyszer sem leszbikusként vagy olyan személyként gondolt magára, akinek nem megfelelő vágyai vannak, aki „elromlott”, hanem egyszerűen csak emberként.

 

Az írásmód és Emily M. Danforth stílusa visszaröpít minket az időben a ’90-es évek Amerikájába, a tipikus kisvárosi életérzésbe. Olvasmányossága mellett a regény sok fontos kérdést vet fel, ami tinédzserek és felnőttek számára egyaránt érdekfeszítő olvasmánnyá teszi. Még idő kell hozzá, hogy leülepedjen bennem a történet, időről időre beugranak különböző részletei, és ez számomra pont a jó könyv egyik ismérve. 

 

(Emily M. Danforth az október 10-13 között megrendezésre kerülő Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár egyik díszvendége lesz.)